2020

Minden utazás
Jelenkor, 2020. július 13.
De a képzeletnek is megvannak a maga határai, a világ mint hely nem bejárható, és van valami szorongató abban a ráismerésben, hogy lényegében ismeretlen marad a számunkra. Aligha jutunk el Új-Zélandra vagy az Amazonas felső folyásához – marad a képzelet, a kihajtogatható térkép és a Google. Ráhúzom a sárga figurát az úthálózat egyik pontjára, aztán nyomkodom a gombot, megyek előre a semmiben. Néha megelőzök egy tyúkokat szállító motorost. Átfut előttem egy őz, a lovas kocsiról integetnek a kislányok, elhúz mellettem a mozgóboltos kocsi, a hangszóróból a Beverly Hills-i zsaru zenéje szól, recsegve, diszkóritmusban. A bicikli kerekei surrognak a betonon, szeretem ezt a hangot, az izzadást, a harminc fokot, a menetszél süvítését, a bogarakat a számban. (részlet)

2019

Dicsérjenek meg, szeressenek
Jelenkor, 2019/10.
Minden este hallgatom őket, az evőeszközök csörömpölésénél már a takaró alá dugom a fejem, nem várom meg a kántálást, a sipítozást, nem akarom hallani a sírásba hajló jajveszékelést, a gyereket, ahogy a vasrácsos ketrecet rázva zokog, tehetetlen dühében a parkettára vizel, körbevizeli az ágyat, semmi sem jó, semmi sem nyugtatja meg, hiába hozok neki túrótortát vagy masszírozom a hátát, csak néhány percig tart a csend és az ernyedtség kegyelmi állapota, aztán megint rázza a vasrácsot és nyáladzik. Mindent el lehetett felejteni, a levegőért esdeklő kétszáz kilós férfit, az iskolásfiúkat az ágyába csábító könyvelőnőt, a lakása ablakából a szemetet a járdára szóró vénasszonyt, csak a gyereket nem, a gyereket nem lehet, a hangot, ahogy a vasrácsos ketrecágy nyikorog a toporzékoló pelenkás óriás alatt, a tekintetét a gyermek elesettségével és ártatlanságával, az arcot, amely néha felnőtté torzult, a gyermektestből hirtelen egy felnőtt hideg szemei néznek vissza rám, és ez a felnőtt tudatában van tehetetlen állapotának, gyermek mivoltának. (részlet)

Az ürge és a tehén
Elle, 2019. január
A sötétkék autóbusz keresztülpöfögött az egész városon. Furcsa volt úgy utazni rajta, hogy nem kellett rá jegyet váltanunk. Átmentünk a Duna fölött, kicsit féltem, hogy összeomlik alattunk a híd. Aztán mentünk a folyó mellett is, szép helyen lakunk. Az autóbuszon nem mindenkinek jutott ülőhely, én ott álltam a közepén, ahol a műanyagpadló minden kanyarodásnál együtt fordult a busszal. Hányinger kerülgetett, alig vártam, hogy megérkezzünk Hűvösvölgybe. Csodálkoztam rajta, hogy miért nevezik Hűvösvölgynek, amikor szinte egész úton felfelé haladtunk. (részlet)

nem akarom hallani a sírásba hajló jajveszékelést, a gyereket, ahogy a vasrácsos ketrecet rázva zokog, tehetetlen dühében a parkettára vizel, körbevizeli az ágyat, semmi sem jó, semmi sem nyugtatja meg, hiába hozok neki túrótortát vagy masszírozom a hátát, csak néhány percig tart a csend és az ernyedtség kegyelmi állapota, aztán megint rázza a vasrácsot és nyáladzik


Dicsérjenek meg, szeressenek

2018

Bocs, fiúk, most miattam haltatok meg
Elle, 2018. július
A következő faluban csak gyerekeket látok az úton. Bicikliznek, gördeszkáznak, kurjongatnak egymásnak. A gyerekek sokkal kíváncsibbak a felnőtteknél. Azt mondják, csókolom, és közben mosolyognak. Sziasztok. Az árokpart tetején észreveszek két kisfiút, egy csenevész fa mögé bújnak. Kezükben, hosszú, műanyag tárgy, közelebb érve látom, hogy játékfegyver. (részlet)

Itt mindenki megfér egymás mellett
Forbes, 2018. június
Miért élsz Pécsen? Nem lenne jobb neked Budapesten? A legtöbben azzal érvelnek, hogy Budapest olyan sokszínű város, ahol semmi sem kelt feltűnést, hogy Budapesten el lehet vegyülni a tarka tömegben, hogy Budapesten a szubkultúra intézményrendszere sokkal nagyobb védettséget és szabadságot adhat. Én azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tömegben való elvegyülés valódi elfogadást, a szubkulturális pörgés való pedig valódi szabadságot jelent-e. Úgy érzem, hogy ha főként a hozzánk hasonló identitású vagy gondolkodású emberekkel érintkezünk, az csak látszatbiztonság egy konstruált világban. Elszigetelődés. (részlet)

szívritmus
Műút, 2018. április 15.
a zenelejátszón a peer gynt nyitánya
lelassítva széteffektezve
fémes klimpírozás
bársonyszintetizátor
tundrabasszus
zongoraindusztriál
a mi számunk
18 perc
16 kilométer
(versrészlet)

az üres iskolaudvaron
kupacokban állnak a falevelek
látom magamat átbújni
a szétfeszített rácsok között
a kezedet fogom
te is átbújsz utánam
a falevelek közé fekszünk
egymáshoz közel
belekezdek a mesébe
még csak a kerekerdőnél járok
de te már alszol


szívritmus

az üres iskolaudvaron
kupacokban állnak a falevelek
látom magamat átbújni
a szétfeszített rácsok között
a kezedet fogom
te is átbújsz utánam
a falevelek közé fekszünk
egymáshoz közel
belekezdek a mesébe
még csak a kerekerdőnél járok

de te már alszol


szívritmus

2017

Én kicsi pónim
Szabad Pécs, 2017. október 30.
Kinézek a kocsiból a másik irányba, és hirtelen belém fagy a szó. Egy póni áll ott is, három lépésre tőlem. A szemei vérben forognak, a patájával szinte feltépi az aszfaltot. Én kicsi pónim, nyugodj meg, rebegem magamban, kicsikém, ne csináld, de akkor már tudom, mi következik. (részlet)

Jöjjön el a te országod
Elle, 2017. szeptember
Az ember lassan ráébred, hogy egy olyan országban élünk, amelynek lakosai iszonyatos energiákat fordítanak arra, hogy becsapják önmagukat. Ez a társadalom egyszerűen a csalásra és a bizalmatlanságra van berendezkedve, még mindig az éri meg a legjobban, ha ügyeskedünk, nyerészkedünk. (részlet)

Térkövezés, virágosítás, baszki
Könyvesblog, 2017. augusztus 20.
Belenyúl az egyik a festékbe, hogy megnézze, friss még-e. A másik fésülködni kezd a gereblyével, azután meg van lepve, hogy csomókban hullik ki a haja. Bámulom őket, tompa, hosszú jajjal. Tökkelütöttek. Nem csodálkozom azon, hogy bennünket mindenki kihasznál. Talán mégis a bátyámnak volt igaza. Ez itt nihil, barbárok vagyunk, a réti farkas hozzánk képest agysebész. (részlet)

Kiszállnék nagyon, de nem merek kiszállni
Jelenkor, 2017. június 30.
Te pasi vagy, óbégat a szentgyörgyi éjszakában, egyszerre kérdez és állít, gyere már tesó, ez itt egy pasi, valami előugrik a bokorból, csatakos, koromfekete arc, a kisöcsi az, őt eddig észre sem vettem, álcázta magát a tuják között, hogy csinálta, ezt az álcázást, ketten bámulnak, az asztaltársaim is engem bámulnak, ez paróka, megfoghatom, hol a csöcsöd?, nézem a kis cigánylány szemét, borzong rajtam, kinevet, szánakozik felettem, kérdőre von, ő a koldus, én meg vagyok az író a szálloda éttermében. (részlet)

Már csak egy embert kell kivárni és gazdagok leszünk 
Alföld, 2017. február
Legalább a következő néhány hétben főzhetünk valamit, elegünk van a konzerv babfőzelékből meg a műbeles virsliből. Juhbeles virsli? Álom, édes álom. Veszünk egy könyvet a jegyzetboltban. Megújítjuk a videókölcsönző bérletét. Fagyi, tölthető akku a walkmanbe, Kinga elmehet szolizni. (részlet)

De azért kinyílt a bicska a zsebemben. Nemcsak az, hogy leparasztozott, parasztozzon, ha akar. Hanem ez a gúnyolódás, hogy melyik út megyen itt Budára? Mintha itt mindenki úgy beszélne, hogy megyen, hallik meg vína.


Térkövezés, virágosítás, baszki

2016

Az éjszaka mindenhol csöndes és sötét
Made in Pécs magazin, 2016. november 30.
Úttalan utakon menekültem. Még a bajuszomat is levágattam, nehogy felismerjenek. „Emberek, ez itt a vajda, megöletett háromezer embert, aztán a vérükből ivott” – ezt nem akartam hallani olyan parasztoktól, akik kiegyenesített kaszával jártak. Ha látták volna a sövénykerítésemet, csupa sóhaj és jajkiáltás. Némelyik tolvaj még egy héttel később is az életéért könyörgött, miközben kiállt a szájából a karó. Nem kell ahhoz beszélni, hogy megértsük egymást, mindent kiolvastam a tekintetükből. Aztán nem forgatták tovább a szemüket, azokat a hideg, kocsonyás golyóbisokat. A vérivás? Na, igen. (részlet)

De hát ők sem értik egymást
Népszabadság, 2016. július
Puszkász, kiáltotta el magát valaki a díszteremben, és ezen mindenki hangosan röhögni kezdett. Mágyárszke fudbálszke kátásztrófá, dalolt a kommentátor, a második félidőben csak annyit tett hozzá elégedetten: fesztivál. A hetedik gólra az est vendégei már csak csöndes csámcsogással reagáltak. Jóanyám és jóapám kirendelt tolmácsa, Ljubica a mustárral összekent perzsaszőnyeget bámulta. Nekem nagyon tetszett az egyik focista, Szivacsevicsnek hívták. (részlet)

A nyíltság álcája
Elle, 2016. április
Egy olyan nő számára, mint amilyen én vagyok, minden nap ugyanazzal kezdődik, borotválkozással. Fölkenem a zselét, a borotva csak úgy suhan az arcomon. Leöblítem magamat. A bőröm olyan sima, mint a babapopsi. Amióta szőrtelenítem az arcomat, egész jól néz ki. Villanófény, te csodás. Korábban borotválkozás után is látszott a borostám, hiába kentem rá a legdrágább alapozót. Sminkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy éreztem magam, mint egy majom. Kinek volna így kedve kimenni az utcára? Nekem nem volt. (részlet)

Nem kell ahhoz beszélni, hogy megértsük egymást, mindent kiolvastam a tekintetükből. Aztán nem forgatták tovább a szemüket, azokat a hideg, kocsonyás golyóbisokat. A vérivás? Na, igen.


Az éjszaka mindenhol csendes és sötét

2014

Ez egy stadion, én pedig az edző vagyok
Élet és Irodalom, 2014. május 20.
A gyerekek az apró bányászházakban laknak. Végigmennek a keskeny utcákon, pattogtatják a labdát. A labdák folyton laposak, egy hét alatt leengednek. És fogynak, az egyiket Jenny szaggatta darabokra. Jenny egy pitbull, a pálya melletti udvaron lakik. A házban még kilencen. Nemrég tízen voltak, de a legnagyobb lány férjhez ment vidékre. A gyerekek szerint ez csak mese, Roxit az apja kurvának adta el Hollandiába. Bálint szerint így megy ez a telepen. Van miről beszélgetni két gyakorlat között. Baloghék elkapták Tomit, de nem nagyon verték meg. Jancsi nyert tizennégyezer forintot tippmixen, aztán az egészet elköltötte borítékos sorsjegyre. Zsiráf megütötte az ujját kalapáccsal, majd lyukat fúrt a körmébe, hogy kifolyjon alóla a genny. Dani két hete utcai cipőben jár focizni, mert az apja kiszedte a fűzőt a tornacipőjéből. A faszszopó apám, ahogy Dani emlegeti. Edzés után mindig bekéredzkedik a kocsiba, a házuk előtt kiteszem. Az ablak nyitva, a szoba közepén villanykörte ég. A falról mállik a tapéta, bútor sehol. (részlet)

Ez a végkielégítésem
Jelenkor, 2014/3.
Megint ott ültek a restiben. A kopasz két Hubertust rendelt. Szomorú szarvas. Miért bámul, és miért nincs teste. Nem akalok balhét, hazaviszünk, a pénz felét megtalthatod. A kopasz suttogott. Kell is a pénz, SH, távkapcsolós tévére. A szomszéd asztalnál dominóztak. A szakállas férfi furcsán nézett rá. A pultosnő a bárszéken ülve telefonált, a lábát keresztbe tette, a haját igazgatta. Telefonáljál csak, ribanc. Te meg visszaadod a pénzem. Belenyúlt az autóstáskába, a pénztárcája megvolt. Tovább beszélgettek. A raccsoló férfinak volt egy lánya, Melissza. Egészségedre. (részlet)

2013

Megbotlott a lépcsőn, elesett
Jelenkor Online, 2013. július 20.
A nők egyre közelebb húzódnak egymáshoz. Körülöttük húshegyek tornyosulnak. A legmagasabb férfi váratlanul leguggol az egyik nő elé. A fény megvilágítja a nő arcát, a szája felszakadt, a szeme körül lila karika. A férfi megfogja a nő kezét, nézi, szuggerálja. Úgy tesz, mintha megbocsátásért esedezne, de csak alakoskodik, s ezt a nő is tudja. Eljátsszák a szerepeiket, egyebük nincs. Nyílik a recepciós ablaka. A legmagasabb férfi felpattan, ő adja oda az iratokat. A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja. (részlet)

A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja. 


Megbotlott a lépcsőn, elesett

A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja. 


Megbotlott a lépcsőn, elesett

2012

Óriáskerék
Látó, 2012/7.
Az elefánt trombitálni kezdett. Mintha valaki egy rossz motort próbált volna beindítani, de a gépezet csak morgott, pöfögött. Vagy szekrényeket tologattak valahol, nem lehetett egyértelműen eldönteni. Aztán az elefánt megköszörülte a torkát, és rázendített, a hangjától még a szobrok is életre keltek. Csak benne nem volt élet, egyik lépés a másik után, de mégis hová, miért. Reggel még erőt vett magán, sminkelt, parfümöt fújt magára, körömcipőt húzott. Az kopogott annyira, a tű­sarkú cipő, a légkalapács az agyában. A szél faleveleket fújt szét az utcán. Falevél, búcsúlevél, már nem szeretlek, ne keress. Nyolcvannyolc napja nem kereste. Csak telefonon, de az egy ideje már ki sem csöngött, a megadott számon előfizető nem kapcsolható. Géphang, tubaszó. Az elefánt megint trombitált, a téglafalon túl ott az állatkert. Kip, kop, kopogok, itt vannak az állatok. (részlet)

Pöttyök
Látó, 2012/7.
Magasabb fokozatra állította a konvektort, a fűtőlemezek kattogni kezdtek. Több szólamban, a magasakat mélyek követték, aztán ismét jöttek a magasak és így tovább. A kattogás ritmikus volt, mégsem lehetett felfedezni benne rendszert, hiába számolta az ütemeket. Ha legalább létrejönne valamiféle mintázat, például egy matematikai sorozat vagy egy dallam. De nem, csak kattog és kattog. A szomszédja szerint a konvektor a hőtágulás miatt kattogott. Hőtágulás, még mit nem. Legszívesebben szétszerelte volna a készüléket, de a használati utasítás szerint ez életveszélyes és tilos volt. Nem is tudott aludni azon az éjszakán, csak forgolódott az ágyban. Életveszély, korábban még soha nem volt életveszélyben. (részlet)

Falevél, búcsúlevél, már nem szeretlek, ne keress.


Óriáskerék

Falevél, búcsúlevél, már nem szeretlek, ne keress.


Óriáskerék

2011

18 500 tonna vasbeton
Élet és Irodalom, 2011. november 4.
Az alumíniumvázon száz meg száz karcolás, harminc év alatt volt időm elolvasni mindegyiket. Szerelmes üzenetek, nők és futballklubok nevei, gyűlöletkitörések, segélykiáltások. A korláton túl a terasz nem ér véget. A tartóoszlopok között fél méter széles betongyűrű öleli körül az épületet. A mélység csak azután következik. A betonszirtek megőrizték a múltat, rovátkákat, jelöléseket, az építőmunkások cipőtalpának lenyomatait. Vannak friss nyomok is. A városban mindenki ismer valakit, aki innen vetette magát a mélybe. A maradványaikat hamar elszállítják, de lábnyomukat a nap lassan beleégeti a terasz betonjába. (részlet)

Aztán megint vége lett
Jelenkor, 2011/4.
Az élet halvány nyomai. Ruhaszárító kötelek a fákra aggatva, a verandán kifeszítve. Tócsa, cipőnyomban. Pirosra festett ablakkeretek, színes Daciák. Villanyoszlopra drótozott táblák, balra a mofetták, jobbra a sífelvonó, előre semmi. Százéves villák, tornyokkal, fagerendázattal, fafaragványokkal. Egy hosszúkás épület, eladó. A vakolat lehullott, a telefonszám utolsó számjegyeivel együtt. Üvegcsonkok az ablakkeretekben, üvegszilánkok, cserépmaradványok a fűben. A lapulevél az ablakig ér, a sárgára és vörösre festett helyiségben egymáshoz csavarozott moziszékek mállanak. A villanykapcsolókat és konnektorokat kiszerelték a falból. Az ablakkereten át egy domboldalra látni, villanyoszlop dülöngél a méteres gazban. Vakít a fényesség, kint minden kifehéredik, belül minden elfeketül. Minden szürke. (részlet)