33 másodperc – Beláthatatlan táj: official videotrailer

33 másodperc

Beláthatatlan táj: official videotrailer

Elkészült a Beláthatatlan táj hivatalos videotrailere. Hosszú hónapok munkájának eredménye ez a 33 másodperc, hatalmas köszönet Komjáthy Zsuzsannának és Kiss Irinának.


A harmadik regényem első képkockáját valamikor 2015 tavaszán rögzítettem magamban. Az autópályán hajtottam, amikor az egyik felüljárón észrevettem valakit: egy ötvenes férfi görnyedt a korlátra, közben cigarettázott, mellette a letámasztott bicikli. Utána még sokáig az járt a fejemben, hogy ki lehetett, mire gondolhatott az a férfi. Elképzeltem, ahogy minden délután odateker a felüljáróhoz, és nézi az alatta elsuhanó autókat. Éreztem, hogy ez az alak, ez a jelenet meghatározza a következő regényemet.

A Beláthatatlan táj írása közben végig tudtam, hogy a szöveggel folytatott munka, a regény mozaikkockáinak összedolgozása mellett a vizualitásnak is nagyobb szerepe lesz, mint korábban. Ennek első látható eredménye ez a könyvtrailer. Az egész csupán 33 másodperc, és én soha nem gondoltam volna, hogy egy 33 másodperces felvételért ennyire meg kell dolgozni. Totál amatőrként vágtam bele az egészbe, s a regény narratívája alapján ötven-hatvan minijelenetből vettem fel összesen majdnem ötszáz fájlt. A gyakorlati nehézségeket, az időjárásnak és a tizedmásodperceknek való kiszolgáltatottságot nem is sorolom, ezekhez képest leülni az íróasztalhoz, és írni a legnyugisabb munka és a legédesebb magány a világon.

Végül kész lett. A narratív szálat kidobtuk a kukába, maradtunk a hangulatképeknél. Felbecsülhetetlen segítséget kaptam Komjáthy Zsuzsannától – már a felvételek készítése közben is, legfőképpen mégis abban, amilyen türelemmel dolgozott a nyersanyagokkal. Hihetetlen érzéke van a képek dinamikájához. A zenét Kiss Irina szerezte. Most már nemcsak én tartozom azon szerencsések közé, akik ismerik a munkáit, hanem a trailer nézői is. Vagyis trailerek. Irina kivételes érzékenysége akkor mutatkozott meg leginkább, amikor a regény beszélőinek világához kellett csatlakoznia. Mivel ebbe a trailerbe csak tizenegy felvétel fért be, ezért a megmaradt képanyagból készült még négy rövidebb, könyvidézetekkel felturbózott minitrailer – ezeket a következő hetekben, csütörtökönként posztolom majd.

Szóval, amíg nem jön a könyv (október 12.), addig ajánlom figyelmetekbe ezeket a videókat! Először az official könyvtrailert, 33 másodpercben.

VS.hu, 2015. január 4.

Szegő & Szvoren: szevasztok!

Szegő János szerkesztő
Szvoren Edina szerkesztő

Szegő & Szvoren: szevasztok!

VS.hu, 2015. január 4.

Az utolsó kört futjuk a Beláthatatlan tájjal, és gondoltam, itt az ideje néhány szót ejtenem a szerkesztőkről. A többes szám nem véletlen, ketten vannak!


A Magvető részéről, ahogy az Aludnod kellene esetében is, Szegő János a szerkesztőm. 2012 májusában ismerkedtem meg vele Pécsett a JAK-napokon, ahol mindjárt jelezte, hogy az Inkognitó és az akkor még Varjak (brrr, káááár) munkacímen futó regény/részleteim alapján a Magvető szeretettel vár a szerzői közé. Örültem nagyon, madarat lehetett volna velem fogatni, vagy ahogy János rögtön közbevágna: varjat. Jancsi számtalan erénye közül talán a legfontosabb ez a páratlan tempó- és arányérzék. Érzékeny a ritmusra, a szövegek finomságaira, de bármikor képes belátható és beláthatatlan távlatokat nyitni. Szeretem a gyorsaságát és a gyakorlatiasságát: észreveszi az árnyalatokat, méltányosan bánik az érvekkel, mégis képes határozott, alaposan megokolt döntéseket hozni. (Amelyekkel általában egyetértek.) A regény legnagyobb narratív dilemmájára az ő fejéből pattant ki a megoldás egy pécsi kávézóban, bár ő azt szokta mondani, hogy együtt jöttünk rá (nagyon rendes a János). Igen, ez az érzékenység az ő esetében nemcsak a regényszövegre vonatkozik, hanem a szerkesztési folyamat egészére is. Megint egy rá jellemző távlatváltás.

Valamikor három évvel ezelőtt éppen Szvoren Edináék vendégszobájában szedelőzködtem, amikor Edina megjegyezte, mintegy mellékesen, hogy szívesen kipróbálná magát szerkesztőként, és arra gondolt, hogy az első általa szerkesztett kötet lehetne az én készülő regényem (akkor még egy sort sem írtam le a regényből). Abban a pillanatban is madarat lehetett volna fogatni velem, ványadt, nyolcadik kerületi galambokat, anorexiás verebeket. Oké, akkor már barátok voltunk, de így is nagyon büszke voltam magamra. A közös munka, persze, visszahozott a földre, Edina mellett úgy éreztem, hogy nem a történetet, a perspektívákat, a motivációkat, az embereket, a tárgyakat, hogy nem a monitort nézzük, hanem egy olyan mikroszkópot, ahol minden bekezdés, mondat és szó a végtelenségig nagyítható. A szöveg folyamatos próbatétel alatt állt, és alighanem ez a legjobb, ami egy szöveggel történhet szerkesztés közben. Csodálom Edina különleges tekintetét és gondolkodásmódját, hogy mindig észrevesz valami olyasmit, ami addig gyakran mindannyiunk előtt rejtve maradt. Mintha nem ugyanabból a szögből nézné a világot, mint a többi ember.

A Beláthatatlan táj szerkesztésének utolsó fázisában vagyunk. Mindkettejüknek hálás vagyok ezért az összetett és kemény közös munkáért. Most kicsit még küzdünk a könyvvel és magunkkal, a regény a járványhalasztás miatt lassan kilenc hónapja áll „megjelenésközeli”, idegőrlő állapotban. Egy biztos: ez a könyv Edina és János különböző irányú és különböző rétegeket érintő mélyfúrásai nélkül nem lenne olyan (reményeim szerint érzékeny és sebezhető, ugyanakkor több lábon is megálló), amilyennek szerettem volna.

(Fotók: KTN)


Elmúlástörténetek

Elmúlástörténetek

VS.hu, 2015. január 4.

Az Index tárcanovella-sorozatában is szerettem volna elbúcsúzni apámtól. Amikor végre elkészült a szöveg, kiderült, hogy az Indextől is búcsúznom kell.


VANNAK CSODÁK, PEDIG NINCSENEK (Élet és Irodalom, 2020. július 31.)

Egy évvel ezelőtt Dániában dolgoztam a regényemen (pontosabban akkor éppen Aalborgban kávéztunk Havasréti Jóskával), amikor megjelent az első írásom az Index tárcasorozatában Milyen életünk lehetett volna címmel. Nagyon erős, személyes szembenézés volt az a szöveg, apám életével, a családunk életével, szembenézés egy rakás alapvető hiányérzettel. Apám állapota nem sokkal később erősen leromlott, most pedig már nem él – az a szöveg, ami most az Élet és Irodalomban megjelent, a visszafordíthatatlansággal, az elmúlásával, a testi leépülésével való szembenézést rögzíti.

Fura, hogy ez a személyes, családi elmúlástörténet az eddig ismert Index elmúlásának pillanataiban született meg, pontosabban a szöveg éppen megjelenésre várt, amikor Zsuppán András szerkesztő jelezte, hogy a tárcasorozatnak vége. Velem együtt többek tárcája is „bentragadt” az Index rendszerében, és az Élet és Irodalom vállalta, hogy ezeket az írásokat megjelenteti – a búcsú jegyében. Köszönet jár ezért az ÉS-nek, mégis érzek valami keserűséget – ezt a szöveget az Indexnek írtam, és szerettem volna, ha ott jelenik meg.

Nem lehet most kihagyni az általánosságokat. Sokszor szerettem az Indexet, sokszor idegesített, sokszor egyetértettem, sokszor vitatkoztam vele – dehát ezért jó egy lap, mert friss, lélegzik, jó értelemben provokál. (A sors nagyon furcsa fintora, hogy én a print világában a Szombathy Pál által főszerkesztett Magyar Hírlapot tekintettem ilyen jó lapnak.) Persze, a stílusos gonzó és a felületes nyegleség között hajszálvékony a határ, tömeglap mivolta ellenére az Index olykor belterjesnek tűnt (főleg Pécsről), és még sorolhatnám, de minek: számomra is az Index volt A lap. Már most hiányzik.

Visszatérve a személyességhez. Nagyon jó ötlet volt a tárcarovat létrehozása, megtisztelő volt a szerepelni benne, megjelenni az Istennek nehéz című antológiában. Az indexes írásaimra rengeteg pozitív visszajelzés érkezett. Köszönettel tartozom Haász Jánosnak és Zsuppán Andrásnak azért a munkáért, amit az elmúlt évben a rovatért elvégeztek – és reménykedem abban, hogy valamilyen formában lesz közös folytatás.

(fotó: Index)