Apám emlékére

Apám emlékére

Apám emlékére

Apám emlékére

VS.hu, 2015. január 4.

Kiss László (1953–2020)


Három hét telt el azóta, hogy apám meghalt. Rengeteget gondolkodtam rajta, a kapcsolatunkon, a családunkon – az utóbbi években minden eddiginél intenzívebben. A halála révén a legelemibb emberi érzésekkel szembesültem, fájdalommal és gyásszal – apám sorsa miatt azonban mindezekre rátelepül valami különös tehetetlenség. Még akkor is elszomorodom, amikor a vele kapcsolatos pozitív dolgokat idézem fel, mert ezek az emlékek és történetek újra és újra azzal szembesítenek, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Az életének és a halálának sem így kellett volna történnie, mert apám sokkal több volt annál, mint amit bármikor el tudtam róla mondani, vagy ami a regényeimben, tárcáimban, a temetésén felolvasott beszédemben elhangzott róla. Apámban volt valami veleszületett elegancia, látta a távlatokat, az egyszerű dolgokat és az összefüggéseket, mégsem futotta be a saját pályáját, nem jutott el a határokig – mert közben makacs volt, önfejű, és nem tudott úrrá lenni azokon a rettenetes dolgokon, amelyek miatt minden tönkrement körülötte. De azt hiszem, akkor sem haragudna, ha azt írnám: mindent és mindenkit tönkretett maga körül. Talán akkor tört meg, amikor mindezt ő maga is belátta, de már nem volt ereje változtatni.

Ha kívülről nézem, apám sorsa messze túlmutat önmagán, hosszabb-alaposabb írást is megérdemelne, egy férfigeneráció, egy társadalmi osztály tragédiája is. Férfiaké, akiket mindenütt erőszak vett körül, akiket kifejezetten arra neveltek, hogy eltitkolják az érzéseiket, a „gyengeségüket”, és akik eszköztelenül, némán néztek szembe azokkal a helyzetekkel, ahol valódi érzékenységre lett volna szükség, és azzal a világgal, amely életük derekán szinte kifordult a helyéből. Csak dac, frusztráció, teljes bezárkózás maradt számukra. Kommunikációképtelenség, kibeszéletlen bűnök és fájdalmak, harag a világgal szemben. Aztán lassan minden elmúlt, elfogyott az erő, apám egyedül maradt, az utolsó éveiben pedig ez a szomorúság rátelepedett mindannyiunkra: hogy apám még él, vegetál, de már nincs velünk, nincs ellenünk, nincs semmi. Sokat harcoltam, harcoltunk, hogy ne így legyen, és ebbe mindenki belefáradt.

Apám januárban került kórházba, február elejéig tudtuk látogatni, aztán jött a karantén. Az utolsó, szimbolikus izoláció ebben a történetben. Apám május 10-én, este hét után meghalt. Pont azokban a percekben történhetett, amikor kitettem egy fényképet a Facebookra. Rajta a kék égbolt, sűrű felhőcsipkék, a szárítókötelek fekete csíkjai. Csupa hiány marad utána, beteljesítetlenség, lezáratlanság. Néha elképzelem, hogy sok barátom van, akivel nagyokat tudott volna beszélgetni – néhány esetben, amikor még jó állapotban volt, ez meg is történt, olyankor büszke lehettem rá. Arra is szép visszaemlékezni, ahogy futballozni tanított, elvárta például, hogy bal lábbal is ugyanolyan biztosan rúgjak, mint jobbal – ezzel még az edzőim sem foglalkoztak. Minden más, ami most, apám halála után következik, számomra a lehető legszemélyesebb. Látni, hogy mit vittem és viszek tovább belőle – megtartani ebből a jót, tovább harcolni a rossz ellen, a negatív köröket végleg megszakítani, ha már neki nem sikerült. De mindez már nem megosztható. Ami miatt viszont mindenképpen szerettem volna, ha ez a szöveg elkészül: hogy megemlékezzek róla. Szeretettel búcsúzom tőled, apám!


Romantika és fejzsugorítás

Romantika és fejzsugorítás

VS.hu, 2015. január 4.

A Székelyföld a regényrészletemmel ajánlja április lapszámát a Literán. Erdély, szerelem, fejvadász indiánok.


Halkan szólnak Dorka zenéi. Egyfolytában Dorka zenéi szólnak, átmásoltam mindent a pendrive-ról. Talán visszatér, ha a nevén szólítom. Néhány dolgot mi is felmondtunk egy fájlra Annával, dorkanak.mp3, talán a hangunk, talán a dallamok segítenek. Halkan pulzálnak a dobok, a nővérek puha léptekkel sietnek az osztályon, senki sem hallja őket, de mindenhol ott vannak. Hosszú percekig kuncognak a betegfelvevő pult mögött. Megjelenik az ügyeletes orvos, kevergeti a kávéját, a nővérek szétrebbennek. Az orvos elmond néhány szőkenős viccet, jobb is, hogy Dorka alszik, hogy nem lát, hogy nem hall, csak szörcsög, sípol, lélegzik, a mellkasa emelkedik, süllyed, emelkedik. Szükségem van egy fejfájáscsillapítóra. A szomszéd ágyon fekvő öregemberhez ma este sem jön látogató, egyre kisebb, lassan összetöpörödik, elfogy, mint a jivaró harcosok ellenségei. (Litera)

Decemberben adtam le először a könyvemet a Magvető Kiadónak, majd azzal a lendülettel néhány részletet továbbítottam is irodalmi lapoknak. A Jelenkorban és az Élet és Irodalomban ezek a szakaszok már megjelentek, további két részletet pedig olyan folyóiratok közölnek, amelyekben korábban még nem publikáltam. Az egyik ilyen lap a Székelyföld, ahol nagyrészt Fekete Vince régóta tartó biztatásának köszönhetem a részlet közlését. Hálás vagyok ezért, nagyon jól esett a Székelyföld borítóján látni a nevemet. A járványveszély miatt a posta jelenleg nem szállítja a lapot, vagyis a magyarországi olvasóknak még várniuk kell – a Literán ugyanakkor a folyóirat az én regényrészletemmel ajánlja áprilisi számát. A járványveszély azt is jelenti, hogy tíz év után idén először elmaradhat a szokásos nyári erdélyi kirándulásom, amit április-május fordulóján már nagyban tervezgetni szoktam. Egyelőre marad a literás link, továbbá egy tárcám 2017-ből (sepsiszentgyörgyi emlékek), illetve megosztom az egyik erdélyi utazásom képgalériáját is (önreklám: az úti beszámolók rovatban öt erdélyi utazásomról szóló írást gyűjtöttem össze). A regényrészletről még annyit röviden (zanzásítva), hogy nagyon szerelmes, romantikus, de azért szó esik benne a fejzsugorító indiánokról is.

TELJES REGÉNYRÉSZLET A LITERÁN >>


Kedves Olvasók!

Kedves Olvasó!

VS.hu, 2015. január 4.

Szerettem volna egy zászlócskás emléktérképet, végül ez a honlap lett belőle. Fogadjátok szeretettel!


Valamikor 2019 őszén beugrott egy emlék az egyik erdélyi fellépésemről a marosvásárhelyi G Caféban. Bartók Imrével és Mán-Várhegyi Rékával jártunk ott, civil kísérőnk Snopek Márta volt, meghívónk Szabó Róbert Csaba és a Látó folyóirat. Néha még most is felidézzük ezt a kirándulást (mozgalmas volt), és nekem rögtön eszembe jutnak más „irodalmi” túrák is. Ha csak Erdélyre gondolok, akkor mindjárt egy íróválogatottas foci vagy egy emlékezetes autóút Németh Gáborral és Szegő Jancsival. Szép sepsiszentgyörgyi napok, karantén idején különösen értékesek. Villanások egymás után, olyanok is, amelyek hosszú évek után bújnak elő, valahonnan az emlékezet legmélyebb bugyraiból, hogy aztán ismét elmerüljenek benne. Arra gondoltam, hogy nem szeretném, ha ezek az emlékek elvesznének. Az első ötletem az volt, hogy készítek egy térképet, kis zászlókkal megjelölve ezeket a helyeket. Milyen jól hangzik: térképre tenni az emlékeket. Főleg annak, aki szeret isten háta mögötti utakon autózni, ismeretlen városokban kalandozni, kedvenc alkalmazása pedig a Here We Go, a Gaia és a GeoGuessr.

Most pedig itt van ez a weboldal, addig bányásztam, hogy ez lett a vége. Talán emlékeztek a viccre, amelyben az apuka addig faragta a fahusángot, míg fogpiszkáló nem lett belőle – nálam ez fordítva történt. A honlap nagy előnye, hogy számomra is áttekinthető, ráadásul sikerült a saját fotóimmal illusztrálni, így az állandó kattintgatásnak is lett valami haszna. A legjobb képeket még tartogatom a „Fotók & történetek” rovatba, de erről később. A blogoldalon a szokásos témáimmal jövök majd: mininovellák, szocio, fotó, zene, futball. Nagyon köszönöm Komjáthy Zsuzsanna pontos és fáradhatatlan munkáját, emellett köszönöm a közreműködést a kritikusoknak, fordítóknak és szerkesztőknek, akik elküldték nekem az interneten nem fellelhető szövegek kéziratait. Zászlócskás emléktérkép végül nem lett, de ami itt nincs fent, az nincs – ha valaki mégis emlékszik valami érdemlegesre, kérem, küldje el a tibornoekiss[kukac]gmail.com címre. Kellemes nézelődést mindenkinek!

Ui.: Utánanéztem a helynek, ahol az asztal alá bújva ittunk a marosvásárhelyi éjszakában. Cafe Mini, koktélbár a Bolyai utcán. Hiányzik.