De hát ők sem értik egymást

Népszabadság, 2016. július

A magyarokról kamaszkoromban hallottam először. Jóapám éppen Belgrádban töltötte kiküldetését, megbízói azt szerették volna megtudni tőle, hogy milyenek a jugoszlávok, akikkel akkoriban tömérdek probléma adódott. Belgrád ormótlan, büdös betonvárosnak tűnt. Az emberek tövig nyomták a gázt a feltuningolt Zastavákban, húst ettek hússal, arcszeszt ittak hozzá. Jóapám minden este végigszentségelte a vacsorát, aztán borogatást kért, és elővette A brit szigetvilág természeti kincsei című képeskönyvet. Néha órákon keresztül lapozgatta, ilyenkor jóanyám lehalkította a televíziót, hogy ne idegesítse a Michael Flatley-koncertfelvételekkel.

A jugoszlávoknál jobb vendéglátókkal, becsületükre legyen mondva, azóta sem találkoztam. Magam is ott voltam azon a díszvacsorán, amikor mindenki a tévé elő ülve falta a csevapcsicsa nevű kolbászt. A képernyőn fehér mezes jugoszláv játékosok szaladgáltak egy kietlen hangulatú futballstadionban. Piros selyemtrikós focisták kergették őket, eredménytelenül, csak úgy potyogtak a gólok. Puszkász, kiáltotta el magát valaki a díszteremben, és ezen mindenki hangosan röhögni kezdett. Mágyárszke fudbálszke kátásztrófá, dalolt a kommentátor, a második félidőben csak annyit tett hozzá elégedetten: fesztivál. A hetedik gólra az est vendégei már csak csöndes csámcsogással reagáltak. Jóanyám és jóapám kirendelt tolmácsa, Ljubica a mustárral összekent perzsaszőnyeget bámulta. Nekem nagyon tetszett az egyik focista, Szivacsevicsnek hívták.

Mielőtt megérkeztem volna új állomáshelyemre, megtudtam, hogy a magyarok rajonganak a futballért, és Puszkász tényleg létezett, csak éppen Puskásnak hívták. Londonról sem a Tower Bridge vagy a British Museum jut a magyarok eszébe, hanem a 6:3. Még az írók is folyton futballoznak, furcsa népség. Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, ezt a mondást egy sportújságírótól hallottam, aki később megkért arra, hogy szerezzek neki egy VIP-jegyet a Chelsea valamelyik mérkőzésére. Közben megveregette a vállamat.

Luca kisasszony grimaszolt, amikor megosztottam vele a tervemet. Akkora tömeg hömpölygött a nagykörúton, hogy nem tudtunk tovább haladni a Dob utcában. A legtöbben piros-fehér-zöldbe öltöztek, zászlókat lengettek, énekeltek, sörös üvegeket lóbáltak. Közben becsapódott az ajtó, a riasztó idegesen pittyegett, Luca kisasszony bezárta az autót, majd magához szorította a retiküljét. Azzal a feltétellel indult el velem, hogy az első kávézóban leülünk, és onnan nézzük az ünneplő tömeget. Az első normális kávézóban, Luca kisasszony ezt külön kiemelte. Hiába mondtam neki, hogy csak a munkámat végzem, és szeretném minél jobban megismerni a magyarokat, olyan durcásan viselkedett, mint egy kisgyerek. Nem értek a focihoz, hajtogatta gúnyosan. Csak akkor enyhült meg, amikor meglátta az egyik barátnőjét valamelyik bárban. Ha jól emlékszem, Cintiának hívják, néhány héttel ezelőtt összefutottunk vele a Kilenc magyar fajta elnevezésű kutyakiállításon.

Kissé megijedtem, amikor néhány fiatal ugrálni kezdett a villamosmegálló tetején. Ria-ria, Hungária, skandálta a tömeg. Ha jól értettem, a magyarok 3–3-as döntetlent játszottak Portugáliával, és ezzel csoportelsők lettek az Európa-bajnokságon. Micsoda győzelem! A bár közönségének egyik fele a szurkolókat fényképezte, a többiek a kivetítőt bámulták, a tévében a magyar gólokat ismételték. Cristiano homoszexuál, üvöltötte valaki, amikor egy ideges portugál játékost mutatott a kamera. Ezt mindenki nagyon mulatságosnak találta, még Cintia is elmosolyodott. Aztán közelebb hajolt hozzám, és suttogni kezdett. Egy baj van ezzel az egésszel, drága Gullikám! Orbán Viktor még több futballstadiont épít az országban, ahelyett, hogy felújítanák a kórházakat és az iskolákat. Nem is drukkolok nekik, főleg, mióta megláttam az izlandiakat. Mennyi szakállas viking! Cintia réveteg tekintettel bámulta a kivetítőt, Luca kisasszony a kezébe temette a fejét.

Mintha az emberáradat soha nem akart volna megszűnni. Egyre több lett a nagykörúton a részeg drukker, Luca kisasszony pedig már nem is akarta lefordítani, hogy az emberek mit kiabálnak. Igazán kedvelem Luca kisasszonyt, van benne tartás. A Vesszen Trianont én is értem. Ha meghallom azt a szót, hogy Trianon, mindig apám jut eszembe, ahogy üveges szemekkel tologatja a tányérján a jugoszláv húsgombócokat. Kudarc, kudarc! Soha nem fogom megérteni a magyarokat. De hát ők sem értik egymást. A szomszéd asztalnál egyre indulatosabb a vita, egymás szavába vágnak, kiabálnak. Egy kapucnis fiatalember szerint a futballszurkolók nácik, a kormány náci, mindenki náci. Néhányan próbálják nyugtatgatni, mások hazaárulónak nevezik. Ránézek Luca kisasszonyra, keresztbe teszi a lábát, hátradől, kárörvendő tekintettel néz rám, megint neki volt igaza. A kivetítőn megismétlik a magyarok egyik gólját. A Gera Zoltán nevű játékos lőtte. Majdnem kifut a kamerák látóteréből, az arca eltorzul az örömtől. Én semmi mást nem látok ebben a jelenetben, mint egy boldog embert, egy csodálatos pillanatot.