Az induló honlap első blogposztjának főszereplője nem is lehetne más, mint a macska. Neve Cukor, idén töltötte be a nyolcadik évét, és a legjobban használt törölközőkbe takarózva, kartondobozokba, nejlonszatyrokba bújva szeret pihenni. Néha egy papírhalom is elég neki, amin kényelmesen tehénkedhet.

Ez a papírhalom itt a harmadik regényem első kinyomtatott példánya, a fotó 2019. december 11-én készült. Azóta vagy nyolcszor elolvastam a teljes szöveget, ami az eddigi két regényemhez képest kész családregény, 350 ezer karakternyi szöveg, majdnem kétszer akkora terjedelem, mint az Inkognitó. Most még pár napig piszmogok a weblappal, aztán nekilátok az utolsó körnek, beásom magam a fájlba, a szerkesztői jegyzetekbe, a piros és zöld szövegkihúzások közé.

Öt éve fogalmazódott meg bennem az alapötlet, nagy vonalakban láttam magam előtt a sztorit, a karaktereket. Három éve kezdtem el az intenzív jegyzetelést (egyharmad inkognitónyi adag), szűk két éve pedig a regényírást. Közben szemüveges lettem, kitört a koronavírus-járvány, a könyv megjelenése eltolódott. Mintha egy évtized telt volna el. Csak Cukor fekszik most is a szokásos lehetetlen helyek egyikén: egy laptoptáskán. Hallgatom, ahogy szuszog.