Élet és Irodalom tárcák

Harminchatnyolc, anyu
Élet és Irodalom, 2020. december 17.
Megpróbálom leplezni a sírásomat, de szerintem a lányom észreveszi, csak úgy tesz, mintha nem látná. A férje nem csatlakozik a beszélgetéshez, vacsorát főz, húslevest, ilyenkor arra van szükség, forró húslevesre. A lányom szerint mindegy, mert úgysem érzi a szagokat, az ízeket is csak halványan. (részlet)

Nem mintha tudná, hogy él
Élet és Irodalom, 2020. november 27.
Állok a fák között. Szem elől tévesztettem az állatot, sosem tudom meg, milyen fajtájú madár volt. A fatörzsek mozdulatlanok, az erdő csendes. Erre a csendre vágytam, erre a befogadó csendre. A lányom szerint jót tesznek nekem ezek az erdei séták, de azt nem szeretné, ha a fákat ölelgetném, ezt nevetve mondta, és én is nevettem. A lányom nem is tudja, mennyi bátorságot merítettem belőle. (részlet)

Még akkor is szerettelek
Élet és Irodalom, 2020. október 16.
Szerettem nézni, ahogy együtt rázkódtál a rotációs kapával. Az izmaid megfeszültek a felsőtesteden, ahogy toltad a gépet a szántóföldön. Folyt rólad a víz, végigfolyt a hasadon, a fekete bőrödön, mert a bőröd nyáron szinte befeketedett. Én anyától örököltem a bőrömet, fehér, puha, tele szeplőkkel. Szerettem rajtad a zöld nadrágot. Felvettél mellé egy bakancsot, így dolgoztál. Az üvegházból figyeltelek, pedig a leckét kellett volna írnom. (részlet)

Lélektan általában
Élet és Irodalom, 2020. szeptember 18.
Eleinte arra gondoltam, hogy a pszichológia szakra jelentkezem. Anyám szerint pszichológia szakra csak azok mennek, akiknek inkább pszichológushoz kellene járniuk. Emlékszem a lányom arcára, ahogy az anyámat nézte, miközben erről beszélt. Anyám szájából szinte kifröccsentek a szavak, a lányom kikerekedett szemmel bámulta, ingatta a fejét, de a kocsiban már csak nevettünk az egészen. Tizennégy éves volt, az anyám viszont leragadt nyolcnál. Szomorú, de így van. (részlet)

Csak a napfényglóriát látom
Élet és Irodalom, 2020. augusztus 19.
Az úttest gőzölög a forróságtól, a csíkokat számlálom az úttesten, és arra gondolok, hogy bárcsak jönne erre valaki. Legszívesebben befognám a fülem, hogy ne halljam a lihegést, de azt nem lehet, azt nem engedné. A kocsi az út szélén parkol, az ajtók nyitva, a műanyag hangfalak zörögnek, szól a kívánságműsor, szeretnék én is kívánni valamit. Vannak olyan kívánságaim, amiket még magamnak sem merek bevallani. Most csak szeretnék eltűnni, felvenni valami más halmazállapotot, átváltozni felhővé. Elképzelem, hogy az út menti kavicságyon megáll egy őz, szimatol, figyel. Elképzelem, hogy én vagyok az őz. Én is lihegek, hallom a saját lihegésemet, undorodom saját magamtól. (részlet)

Narancssárga Škoda Zurndorfban
Élet és Irodalom, 2020. július 24.
Nézem a makettházakat, a makettfalut, az esti fényben suhanó autókat. Itt minden bolt olyan elegáns, mint egy budapesti nagyáruház, és még a traktorokon is csillog a fényezés, mintha minden este lesuvickolnák őket egy hatalmas traktormosóban. Nálunk egy ilyen faluban disznószarszag van, omladozó művelődési ház, vegyesbolt, italbolt, alumíniumpult, alumínium merőkanál, fehér, vörös, száraz, félédes. Apa néha bevitt minket az italboltba, és én szerettem a lábához simulni, mint egy macska, amíg ő a barátaival beszélgetett, de a nővérem egy idő után megutálta az italboltot, az embereket az italboltban, megutált mindent körülöttünk. (részlet)

A férjem szerint ez az élet rendje
Élet és Irodalom, 2020. június 26.
Néha arra gondolok, hogy egyszer örökre elnyelhetné a bányató, azután napokig szégyellem magam emiatt. Ha lüktet a tenyere nyoma, még akkor is szégyellem magam. A férjem kifújja a cigarettafüstöt a kocsi ablakán, a lányom harmadszor is átöltözik, pedig még csak nyolcéves. Hallom, ahogy mögém lopakodik, majd átkarolja a combomat, és nevetni kezd, hangosan nevet. Felveszem az ölembe, hogy kinézhessünk az ablakon, együtt nézzük a férjemet, az apját. (részlet)

Talán csak pletyka
Élet és Irodalom, 2020. május 29.
A kocsmáros szerint a varjúnak minimum öt óra kell, mire megfő, de az emberhúsra még annál is tovább kell várni. Közben rám kacsintott, hogy nyugodjak meg, ilyesmi csak ritkán fordult elő errefelé, talán csak pletyka. Öregek, idegenek, nincs senkijük, nem is hiányoznak senkinek. Az egyiket állítólag a saját lábasában főzték meg, de ő nem hisz el mindent, az emberek errefelé szeretnek túlozni. (részlet)

A kurszki tó, amelyben fuldoklottam
Élet és Irodalom, 2020. április 30.
Nem mozdulok, nem akarok zajt csapni, csak kuporgok a fürdőkádban, és próbálok a repülésre gondolni, a felhőkre, a fagylaltos kioszkokra, a hatalmas metróállomásokra, de mindig a tómeder jut eszembe, a furcsa, villódzó fények, és hogy a szám telemegy vízzel. Halkan zokogok, befelé, megtanultam ezt is, anyám tanította meg, mert anyám azt mondta, szükségem lesz erre, ha már nem hallgatok rá. (részlet)

Boldogság 1188
Élet és Irodalom, 2020. április 3.
Anyám egy társkereső hirdetésen keresztül ismerte meg Gyuri bácsit, nemrég találtam meg a levelezésüket az egyik fiókban. Boldogság 1188, ez volt anyám jeligéje, pont olyan, mint ő, lényegre törő és határozott. Boldog akart lenni, az 1188 pedig az irányítószáma volt. Néztem a füzetlapot, anyám tollal írt betűit, a betűk alatt a segédegyenest, a kiradírozott ceruzavonalat. Gyuri bácsi borzalmas alak volt, de halottakról vagy jót, vagy semmit. (részlet)

Nem tudom megszeretni ezt a gyereket
Élet és Irodalom, 2020. március 6.
A méhek úgy zúgnak, hogy a saját gondolataimat sem hallom, bár itt nincsenek is gondolataim, csak ringatózom a hintaszékben, csak pihenek, elengedem magam. Jobb, mint egy jógaóra. Itt nincs szükség gondolatokra. A méhek úgy zúgnak, mint egy centrifuga, ugyanazon a frekvencián, csak hangosabban, mégsem zavarnak. Pepi kutya a hintaszék alatt fekszik, a macska a lapát mögött, az árnyékból leskelődik. Hegyezi a fülét, a farka kimerevedik, legszívesebben megfojtaná a selyemtyúkokat. (részlet)