Beláthatatlan táj (2020)
BELÁTHATATLAN TÁJ
Magvető kiadó, Budapest, 2020
REGÉNYRÉSZLETEK
2020
Beláthatatlan táj
Dunszt, 2020. augusztus 22.
Nyárfák lengenek kopaszon a szélben
A fák között köd gomolyog
Bepárásodik a szemem
Az erdő susog csend sötét
A nyárfák rozsdás vasrácsok
Az eső veri a ketrec tetejét
Az esőcseppek a fejemben kopognak
Kétezer hold befagy álmodom (részlet)
Ez nem beszéd, ez nem élet
Székelyföld, 2020/április
(A szöveget a Litera.hu közölte)
A lakásban vagyok, valakinek a lakásában, ezt vágom. Ez egy ablak, amiben magamat látom, a saját arcomat. De akkor miért nem mozdul meg, amikor én mozgok. Közelebb hajolok az arcomhoz, ami nem az én arcom, hanem rohadtul Higany arca az. Most én zuhanok a padlóra, és én üvöltök, de ezt a hangot nem ismerem. Nem az enyém, mégis belőlem jön. Totál behaluztam. A hangszálaim megfeszülnek, valaki kapcsolja ki a zenét. Hideg a konyhakő. Mászni valahová. Bogarak másznak rajtam, bemásznak a bőröm alá. Mászni, mászni, mászni, de ki elől. Ez egy kés, akkor jó, megöllek. Nem kés, hanem kanál. Futni, futni, futni, nem akarom látni a többit, amit már láttam. Valaki kapcsolja ki a zenét, és tekerje vissza az időt, hogy ne történjen meg. Vakítanak a fényszórók. A fények gyorsan közelednek, és mi egymás mellett guggolunk a sötétben. Megpróbálok feltápászkodni. Ez nem ablak, ez egy szentkép, ez egy fatábla. Ez Jézuskrisztus. Ments meg, a kurva életbe, szabadíts meg végre magamtól. (részlet)
Ez nem beszéd, ez nem élet
Élet és Irodalom, 2020. március 27.
A lakásban vagyok, valakinek a lakásában, ezt vágom. Ez egy ablak, amiben magamat látom, a saját arcomat. De akkor miért nem mozdul meg, amikor én mozgok. Közelebb hajolok az arcomhoz, ami nem az én arcom, hanem rohadtul Higany arca az. Most én zuhanok a padlóra, és én üvöltök, de ezt a hangot nem ismerem. Nem az enyém, mégis belőlem jön. Totál behaluztam. A hangszálaim megfeszülnek, valaki kapcsolja ki a zenét. Hideg a konyhakő. Mászni valahová. Bogarak másznak rajtam, bemásznak a bőröm alá. Mászni, mászni, mászni, de ki elől. Ez egy kés, akkor jó, megöllek. Nem kés, hanem kanál. Futni, futni, futni, nem akarom látni a többit, amit már láttam. Valaki kapcsolja ki a zenét, és tekerje vissza az időt, hogy ne történjen meg. Vakítanak a fényszórók. A fények gyorsan közelednek, és mi egymás mellett guggolunk a sötétben. Megpróbálok feltápászkodni. Ez nem ablak, ez egy szentkép, ez egy fatábla. Ez Jézuskrisztus. Ments meg, a kurva életbe, szabadíts meg végre magamtól. (részlet)
A Beláthatatlan táj hivatalos könyvtrailere (készítette: Kiss Tibor Noé, Kiss Irina, Komjáthy Zsuzsanna)
Ez nem beszéd, ez nem élet
Jelenkor, 2020/2.
Anya felüti a tojásokat ma színházba megyünk.
Nem érdekel a színház házibulit akarok.
Nem érdekel a három nővér rúzst akarok és magas sarkút.
Nem érdekelnek a kecskék már nem szeretem etetni őket.
Mezítláb táncolunk a füvön.
A kölyökpezsgőt a lefolyóba öntjük.
Az igazitól dülöngélni kezdünk vihogunk és félrebeszélünk.
A tangabugyi bevág mégsem fáj csak furcsán bizsereg.
Kipirulok benyúlhat a ruhám alá a nyakamba haraphat.
Csókolózunk vérzik a szánk körbeforog a nyelvünk.
Serceg a neonlámpa vért pumpál a gép.
A kecskék mekegnek dögöljenek meg. (részlet)
Kinyitom a következő ajtót csend sötét.
Jobbra fordulok balra fordulok megfordulok.
Egyenesen megyek ugyanott vagyok csend sötét.
Akármelyik ajtót nyitom ki csend sötét ugyanott vagyok.
Azt álmodom hogy beszűrődik a beszéd a zene.
A vasszekrénybe beszűrődik a mandarinszag csend sötét.
Jelenkor, 2020/2.
2019
Ez nem beszéd, ez nem élet
Litera, 2019. december 25.
Nézem, ahogy a szarvasok hirtelen felszökkennek, és közben azon gondolkodom, mi járhat a fejükben, mitől ijedhettek meg, itt nincs semmi, amitől félniük kellene. A fényképezőgépem nem bánt, csak fotókat készít róluk. Az indiánok szerint a fotók elveszik a lelket, de bármi is jár a fejükben, a szarvasok ezt nem tudhatják. A legtöbb kép rosszul sikerült, a szarvasok teste ugrás közben elmosódik, kitakarják egymást, felverik a sarat. Szaladnak a fák között, aztán eltűnnek a hajnali derengésben. Soha nem értettem, hogyan tudják kikerülni a fák ágait azokkal a hatalmas agancsokkal. A fák olyan sűrű sorokban állnak egymás mellett, hogy ide már az autópálya zúgása sem hallatszik el. A párás levegőben érzem a gombák és a nedves fatörzsek illatát. Az erdő hajnalban a legszebb, a hajnali derengésben, amikor a napsugarak még halványak és harmatcseppek csillognak a fűszálakon. A harmatcseppek olyanok, mint a damilra fűzött gyöngyök. Megnyugtat, amikor sorban egymás után fölfűzöm a damilra a gyöngyöket. Anya szerint őrült vagyok, mindig ezt ismételgeti, amikor meglátogatom, de tudom, hogy szeret. (részlet)
Vannak jelek
Alföld, 2019/11.
Dorka most egyedül fekszik a teremben. Felhangosítom a hangszórókat. Átmásoltam mindent a pendrive-ról, azóta egyfolytában az ő zenéi szólnak. Talán a dallamok segítenek. Talán visszatér, ha a nevén szólítom. Néhány mondatot én is felmondtam egy fájlra. Mindent megteszünk. Anna a felfekvés elleni párnát igazgatja, én a gépeket bámulom, szívritmus, hullámok, kapcsolók, ledek, vibrálás, búgás, pittyegés. Megőrülök. Az ablakpárkányra leszáll egy rigó, hangosan csetteg. Nemsokára jön a gyógytornász, behúzza a függönyt, és mozgatni kezdi Dorka elernyedt testét. Nem akarom látni. Mindent megteszünk, hívogatjuk az ismerőseinket, orvosokkal beszélünk. Az orvosok szerint egyelőre nincs szállítható állapotban. Állapot. Egy életre meggyűlöltem ezt a szót. Dorka három hete fekszik ebben a szobában, és azóta ketten haltak meg mellette. Az egyik néha motyogott valamit, de senki sem értette. A másikra rá sem mertem nézni. Fényképek a falon, a háttérben szól a Hello Spaceboy, Anna közelebb húzódik a vaságyhoz, a szék megnyikordul alatta. Cirógatja Dorka kezét. Hogyan tudnék én is ennyire megbékélni. (részlet)
Voyage, voyage
Jelenkor, 2019/3.
Légkalapáccsal zúzzák szét a koponyámat. Szakadozó, fülsértő zümmögés, nincs hová menekülni előle. A dallam olyan, mintha egy ötéves nyomogatná a billentyűket a játékszintetizátoron. Egy nő sikolt, kétségbeesetten sikoltozik, a szintetizátordallam megfeszül, néhány hangra rövidül, önmagát ismételve lassan elhalkul, csak a sikolyok maradnak. „Suffocate, suffocate”, ha jól értem. Aztán pillanatnyi csend, együtemnyi szünet a zajban. A pendrive abban a nejlonzacskóban volt, amibe a Golfban maradt tárgyakat gyűjtötték össze. „2 db. pléd, 2 db. rúzs, 1 db. női táska, 1 db. körömlakk, 1 db. szőlőzsír, 1 db. műanyagüveg, 1 db. pendrive, 1 db. plüsskutya, 1 db. iPhone (a kijelzője törött), 1 db. autós telefontartó, 1 db. notesz.” Nekem kellett aláírnom az átvételi elismervényt, a rendőr percekig küszködött a billentyűzettel, mire le tudta írni ezt a néhány sort. (részlet)
02_CRIM3S_STRESS, ez jelenik meg a zenelejátszó digitális kijelzőjén. A nő sikoltozik, taposom a gázpedált, ki kellene kapcsolnom a zenét, de képtelen vagyok rá, elkap ez a hisztérikus sodrás, a lány arcára gondolok, az elmosódott szemfestékére, az ujjaira, a göcsörtös kis pálcikákra, a műanyag gyűrűre.
Jelenkor, 2019/3.
02_CRIM3S_STRESS, ez jelenik meg a zenelejátszó digitális kijelzőjén. A nő sikoltozik, taposom a gázpedált, ki kellene kapcsolnom a zenét, de képtelen vagyok rá, elkap ez a hisztérikus sodrás, a lány arcára gondolok, az elmosódott szemfestékére, az ujjaira, a göcsörtös kis pálcikákra, a műanyag gyűrűre.
Jelenkor, 2019/3.
2018
Ha léteznek még otthonok
Jelenkor, 2018/10.
Az ágyon fekszik. Csövek állnak ki a karjából és a szájából. A vaságy melletti gurulós állvány olyan, mint egy ruhafogas. Műanyag tasakok lógnak az akasztókról, az egyik üres, a másikban vér bugyog. Kijózanító látvány. A lábfeje kibújik a paplan alól, betakarom a dzsekimmel. Mit csináljak? Pittyegnek a gépek, egyenletes ritmusban, de nincs ebben semmi megnyugtató. A filmekben ilyenkor felgyorsul a pittyegés, ápolók rohannak be a kórterembe, odafutnak a gépekhez, kapcsolgatják a gombokat, ellenőrzik a beteget, a pittyegés egyre gyorsabb, a hozzátartozók jajveszékelnek, az arcukba temetik a kezüket, a pittyegés átalakul sípolássá, egyeseket le kell fogni, az ápolók zavartan kerülgetik a beteget, újraélesztéssel kísérleteznek, a beteg nem reagál, a beteg halott. De ez nem egy film, és én csak állok a vaságy előtt. Hallgatom a szuszogását, hallgatlak, kicsim. Nézem, ahogy a mellkasa lassan, egyenletesen mozog, ahogy lélegzik, nézem a vörös fényeket a gépek kijelzőjén. Az ágykeretet szorongatom, aztán benyúlok a dzsekim alá, és simogatni kezdem a lábfejét. Nyugtalanító pittyegés, a gépek monoton zúgása. Egyik lábamról a másikra állok, minden lélegzetvételem egy sóhajtás, mit csináljak? (részlet)
Aludnod kellene (2014)
ALUDNOD KELLENE
Stumme Wiesen, Nischen Verlag, Bécs, 2017 (fordította Zádor Éva)
Už máš spát, Protimluv, Ostrava, 2016 (fordította Jiří Zeman)
Aludnod kellene, Magvető Kiadó, Budapest, 2014 (szerkesztette Szegő János)
REGÉNYRÉSZLETEK
2014
Aludnod kellene
Látó, 2014/3.
A padból hiányzott az egyik keresztléc, a fémvázból kiálltak a tartócsavarok. Félt, hogy egyszer a hátába fúródik a rozsdás csavarfej. Meg sem mozdult, úgy ült az intézet falának támasztott padon. A csillagokat bámulta, amikor neszezést hallott a kiserdő felől. Egyre közeledő lépéseket. Aztán a lány előbukkant a sötétből, fehér ruhában, csillogó fekete hajjal. Szandra volt az. A lány csak akkor vette észre, amikor már majdnem odaért hozzá. Megállt, de nem ijedt meg. Úgy jársz itt, mint egy szellem. Aludnod kellene. Szebeni Miska suttogott. Nem először látta éjszakánként az intézet udvarán a lányt. Egymás mellett ültek. Szebeni Miska Szandra combját nézte. A lány hamvas, puha bőrét, vékony csuklóját, a horzsolásokat a térdén. Szandra felhúzta a lábát a padra, a kezeit a lábszára előtt összekulcsolva guggolt. A lábujjairól lekopott a piros körömlakk, a körmei alatt megfeketedett a piszok. Előre, hátra, dülöngélt, némán, lassan. És közben úgy mosolygott, mint aki előtt senkinek sem lehetnek titkai. A teste törékeny volt, de a szeméből erő sugárzott. (V. fejezet, részlet)
Aludnod kellene
Kalligram, 2014/3.
A nap felkelt, majd lement. Felhevítette a hangárok bordázott oldalfalait, az alumínium úgy hullámzott a melegben, mint egy tangóharmonika. Ha rákezdett a szél, a sorompó nyikorgott. Autók haladtak el az úton, a kereszteződés utáni kanyarban lassítottak. Az őrbódé előtt néha megjelent valaki. Bakó Feri, Tukora Bandi vagy a féllábú. Hol az egyik, hol a másik. Mozdulatlan képkockák. Bokrok a bekötőút mentén. A víztorony feszítőkábelei. Betonpad a mázsáló épülete mögött. Kérődző szürke marhák a karámban. Szederjes hullafoltok a tetemeken. A fák ágain varjak. Tatár Pista ott volt, amikor Pongrácz Béla kivágatta a jegenyefákat. A bekötőúton rönkszállító kamionok álltak. A munkások a szántóföldre döntötték a jegenyéket, a vastagabb ágakat ott fűrészelték le a fák törzséről. Éjszaka neki kellett vigyáznia a fatönkökre. Szürkületkor bekapcsolta az aggregátort. A gép zúgni kezdett, a fények felgyúltak a bekötőúton. (IV. fejezet, részlet)
A nap lassan tűnik el az égről. Felizzik a fák fölött, megnyújtja az árnyékokat, hosszúkás csíkok jelennek meg a betonon, a réten. Aztán lebukik a horizonton, nem látszik belőle semmi, de még mindig nincs sötét, csak egyre sűrűbb félhomály.
Látó, 2014/3.
A nap lassan tűnik el az égről. Felizzik a fák fölött, megnyújtja az árnyékokat, hosszúkás csíkok jelennek meg a betonon, a réten. Aztán lebukik a horizonton, nem látszik belőle semmi, de még mindig nincs sötét, csak egyre sűrűbb félhomály.
Látó, 2014/3.
2013
Varjak
Jelenkor, 2013/4.
A nővérkéről először azt hitte, hogy birka. Még a bégetését is hallotta, csillagokat látott. Csak később vette észre, hogy a nővérkének nem bundája van, hanem fehér textilköpenye. Harangozó Pali látása lassan tért vissza, de mindjárt be is hunyta a szemét. Nem akarta nézni a vasszekrényt, a koszos függönyt, a korhadó ablakkeretet. Ez bizony egy kórházi szoba, állapította meg, miután észrevette a gyógyszeres dobozokat az éjjeliszekrényen. Nem tudta elolvasni a feliratokat, az ötödik betűnél elfelejtette az elsőt. A hatodiknál bejött egy birka, két dinnye ringott rajta, Harangozó Pali ettől felvidult. Fel szeretett volna ülni a tiszteletére, de mozdulni sem bírt. Hogy is mozdult volna, amikor a bal karja be volt gipszelve. Szerencse, hogy egy kézzel is tudok cigarettát sodorni, gondolta, de hamar csalódnia kellett. A jobb karja is vállig gipszben. A nővérke közben megigazította rajta a takarót, elegyengette a gyűrődéseket. Harangozó Pali szerette volna, ha közben egy kicsit mélyebbre hajol. Tündérke, felírhatná a nevét egy filctollal a gipszemre, kezdte, de a nővér csak nevetett. (VII. fejezet, részletek, részlet)
2012
Varjak
Látó, 2012/7.
Tukora Bandi a fotelból nézte az adást, távirányítóval a kezében. Híradó, magazinműsor, sorozat, egymás után. Juliska és Ferkó korábban ment át a másik szobába, de Ferkó elalvás előtt olvasott még egy keveset, Tukora Bandi a kályha melletti résen keresztül látta, amikor a szoba teljesen elsötétült. Szandra Tukora Bandi ágyában aludt el, magára húzta a pokrócot, és a fal felé fordult. Tukora Bandi lehalkította a tévét, majd Szandra meztelen vállára tévedt a tekintete. A lány éppen úgy feküdt az ágyon, ahogy Marika, még a szuszogása is ugyanolyan volt. Tukora Bandi leült mellé, az ágy szélére. A rugók megnyikordultak, Szandra összerezzent. Tukora Bandi tovább nézte a tévét. Valaki a magasba emelte mindkét kezét, mintha pisztolyt szegeztek volna rá, amikor Tukora Bandi öntudatlanul simogatni kezdte Szandra vállát. A filmben szereplő férfi összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett, de ez sem segített, patyolatfehér ingén két vörös vérfolt jelent meg, azután összecsuklott. Tukora Bandi a takaró alá nyúlt, és közelített a lány derekához. Miért jársz el olyan gyakran éjszakánként, miért nem jó neked itt, velem, suttogta maga elé. Aztán ijedtében végigkarmolta a lány hátát, amikor észrevette, hogy az nyitott szemmel fekszik mellette. (VI. fejezet, rövidített verzió, részlet)
A villanyt leoltották, csak a képernyő villódzott a szobában. Tukora Bandi meggyújtott egy cigarettát, a gyufa lángja egyre mélyebb barázdákat villantott fel az arcán. A kakukkos órából már rég kiszerelte a kakukkot, de az anélkül is hangosan járt, fel kellett miatta hangosítani a tévét. A gyerekek szappanillatúak voltak, a bőrük puha és bársonyos.
Látó, 2012/1.
Varjak
Jelenkor, 2012/4.
Az etetőbe vércseppek csöpögtek, apró, piros pöttyöcskék, amiket a lecsorgó vizelet sem színezett át aranyszínűre. Pedig volt rajta ruha is, a vizelet a combján csorgott végig, egészen a lábfejéig. Meztelen lábujjairól már lekopott a piros körömlakk, sarkának láthatatlan repedéseibe pamutszálak kapaszkodtak. A szoknya feszült a fenekén, a hátsó zsebeket csillogó gyöngyszemek díszítették. Görcsbe rándultak az ujjai, a jegygyűrűje körül felduzzadt a bőr. Vágtató lovak, lobogó sörénnyel, a háttérben jegenyefák és a naplemente, ez volt a pulóverén. Az arcát éppen Rácz Béla felé fordította, amikor az nekitámaszkodott az istálló ajtajának. A nő arcán különös grimasz ült, s ezt a hatást csak fokozta, hogy a nyelve kilógott a szájából. A lábujjait kinyújtotta, mint egy balerina, de az etetőtál így is túl messze volt tőle. A nyaka körül szürkés-vöröses csík, a vér már megalvadt, a gerendára kötözött drót megfeszült. A szél felerősödött, és himbálni kezdte a testet. Margit nyikorogva fordított hátat Rácz Bélának. (I-III. fejezet, rövidített verzió, részlet)
A falakat átjárta a nedvesség, a vakolatdarabok tenyérnyi foltokban hullottak a földre, és lassan elporladtak, végül a huzat hordta ki őket az épületből. Az istállót átjárta a metsző szél, ami szüntelenül ott fütyült az ólak, az oszlopok és a tetőszerkezet gerendái között. Hiába fújta ki a trágyaszagot a telepre, a csípős bűz ugyanúgy az istálló része maradt, mint a tetőcserepek vagy a betonra csavarozott etetőtálak.
Jelenkor, 2012/4.
A falakat átjárta a nedvesség, a vakolatdarabok tenyérnyi foltokban hullottak a földre, és lassan elporladtak, végül a huzat hordta ki őket az épületből. Az istállót átjárta a metsző szél, ami szüntelenül ott fütyült az ólak, az oszlopok és a tetőszerkezet gerendái között. Hiába fújta ki a trágyaszagot a telepre, a csípős bűz ugyanúgy az istálló része maradt, mint a tetőcserepek vagy a betonra csavarozott etetőtálak.
Jelenkor, 2012/4.
REGÉNYFORDÍTÁSOK
CSEH
Už máš spát
Fordította Jiří Zeman
Protimluv, Ostrava, 2016
NÉMET (AUSZTRIA)
Stumme Wiesen
Fordította Zádor Éva
Nischen Verlag, Bécs, 2017
Az Aludnod kellene hivatalos könyvtrailere (készítette: Gróf Balázs)
REGÉNYRÉSZLETEK IDEGEN NYELVEN
CSEH
Už máš spát / Aludnod kellene (IV. és VII. fejezet)
Fordította Jiří Zeman
Protimluv, 2014/3/4.
NÉMET (AUSZTRIA)
Stumme Wiesen / Aludnod kellene (VI. fejezet)
Fordította Zádor Éva
Die Horen, 2016/4
SZLOVÉN
Morala bi spati / Aludnod kellene (IV. fejezet)
Fordította Gaál Gabriella
Apokalipsa 225–226, 2018. november/december
ÉSZT
Ainult see kolgas / Aludnod kellene (I. fejezet)
Fordította Berit Puidet
Värske Rõhk, 2016/december
HORVÁT
Trebala bi spavati / Aludnod kellene (VI. fejezet)
Fordította Pataki Angéla
Artikulacije, 2018/10.
Inkognitó (2010)
INKOGNITÓ
Inkognito, Kustantamo S&S, Helsinki, 2021 (fordította Saarni Laitinen)
Inkognito, Založba ŠKUC, Ljubljana, 2019 (fordította Gaál Gabriella)
Incognito, Książkowe Klimaty, Wrocław, 2017 (fordította Daniel Warmuz)
Inkognitó, Magvető Kiadó, Budapest, 2016 (szerkesztette Szegő János)
Inkognitó, Alexandra Kiadó, Pécs, 2010 (szerkesztette Szolláth Dávid)
REGÉNYRÉSZLETEK
2011
Inkognitó
KULTer, 2011. január 16.
Csatt és csatt. Anyám a veranda kövezetén feküdt, orrából vér szivárgott, rozsdavörös cseppekben hullott a betonra. A vér odaragadt a betonszemcsékhez. Anyám zuhanás közben felborította a műanyag asztalt, az asztal egyik lába kettétört. A távolból egy fűrészgép zúgása, levelek susogása, kéményfüst az égen, lépések az udvaron. Anyám hason feküdt, lassan lélegzett, minden lélegzetvétellel porszemeket fújt odébb az orra elől. Az arca bizsergett, mintha leforrázták volna, karja a teste alá szorult, zsibbadt. Egyedül maradt, senki sem segíthetett rajta. (Hatodik fejezet, részlet)
2009
Inkognitó
Jelenkor, 2009/12.
A szőnyeg rojtjai egymásba gabalyodtak a padlón. A golyóstoll hegye lelógott az asztallapról, a fülhallgató zsinórja a bögre köré tekeredett. A szőnyeg kikopott mintái, széklábak négyzet alakú nyomai. A szekrény oldala összekaristolva, a szekrény ajtaja kitárva, a matricák szélén tépésnyomok. A kispárna a falnak támasztva, az ing összehajtogatva, a lepedő redőin bolyhok és fénynyalábok. Ezüstcsat, fekete gumitalp, műbőr felsőrész, szövetbélés. Kié ez, kisfiam? Anyám az ágyamon ült, körmeit a takaróba mélyesztette. A nadrágjára vasalt élek összegyűrődtek, blúzán csillogtak a gombok, az ajka elkeskenyedett. Körök és vonalak az arcán, lángvörös korongok a bőrén. Anyám az ágyamon ült, kezében a magas sarkú cipőmmel, a homlokát átszelő ráncok a szemöldökébe futottak. Elengedtem a kilincset, az ajtószárny nekivágódott az íróasztalnak. Összerezzentem. (Ötödik fejezet, részlet)
A sziklákon keresztül gázolok a vízbe, talpam minden lépésnél mélyen a homokba fúródik, a vitorlás az öbölben ringatózik, sirályok köröznek az árboc körül. A vitorlás lépcsőjén lábujjhegyre állok, a jéghideg víztől megremeg a térdem, sirályok vonulnak fel a mólón, a tenger felől a sziklák kisebbnek látszanak. A sirályok lassú szárnycsapásokkal emelkedni kezdenek, a hullámok belekarolnak a sziklákba, a vitorlás orráról a tengerbe lógatom a lábam, vízcseppek gyöngyöznek a bokámon.
Jelenkor, 2009/12.
Inkognitó
Kalligram, 2009/6.
Mezítláb állok egy tócsában, fekete és fehér csempék sakktábláján. Közelebb hajolok a tükörhöz, akár meg is számolhatnám az anyajegyeket az arcomon. Hat öltés nyomát viselem, kettő egy gyerekkori orrtörésből származik, négy egy futball-balesetből a homlokomon. Szemem barna, az orrom kissé széles, az állam ferde, az ajkam telt. Elégedett vagyok az arcommal. A tükörtől két mezővel távolodva vizsgálom magam tovább. Az öltésnyomok elhalványulnak, a hajam hullámzásával kibontakozik a csendélet. Fürdőszobai férfiportré, csempékkel. Megint két mezőt hátra. Újabb testrészeim bukkannak fel a tükörben, a vállam, a nyakam. Húszwattos izzók fényében, négymezőnyi távolságról nézek szembe önmagammal, egyedül állok a sakktáblán. Borotvazselé, a fülemtől az ádámcsutkámig, egyenletesen. (Harmadik fejezet, részlet)
2008
Inkognitó
Kalligram, 2008/7–8.
Az esőfelhők áthatolhatatlan, szürke függönyként borítják be a várost, a túlpart kontúrjai egyre elmosódottabbak. Fojtogató csend telepszik az épületek közé, amit csak a közeledő, majd távolodó autók motorzajának ritmusa tör meg. Mintha az épületek, komor falak élettelen tömegei üresen állnának. Orkánszerű széllökések rángatják az erkélyen kifeszített sárga szárítókötelet, de a csomók erősen tartanak. A szél az ajtók és ablakok résein keresztül áramlik a szobába, a falinaptár októberi lapja szüntelenül hullámzik. A naptáron egy holland festőművész képei szimbolizálják a hónapokat. Ton Schulten a feketét variálta élénk színekkel, főleg a vörös különböző árnyalataival. Geometriai formákból, eltérő méretű téglalapokból szerkesztett tájképeket épületekkel, vitorlásokkal, naplementével, hegyekkel. A falinaptáron egy nyitott ablak és az ablakkeretek közé szorított hold szimbolizálta a narancssárga és kék árnyalatú, szüntelenül hullámzó októbert. (Első fejezet, részlet)
A sárga peremű, műanyag falióra éppen hármat mutat, a piros másodpercmutató a huszadik másodpercre lép, majd a huszonegyedikre, a huszonkettedikre, a huszonharmadikra. A piros másodpercmutató, míg le nem telik egy újabb perc, hatfoknyit halad előre másodpercenként, harmincöt, harminchat, harminchét.
Kalligram, 2008/7–8.
REGÉNYRÉSZLETEK IDEGEN NYELVEN
ANGOL
Incognito
Fordította Dányi Dániel
(részlet)