Milyen emberek vannak

Milyen emberek vannak

A TASZ felkérésére küldött írás a Mondj igent! című kampányba

A teremgarázs feljárója meredek, az emelkedő tetején rögtön meg kell fogni az autót, közel az úttest. Közben reménykedem, hogy a járdán épp ne sétáljon senki. Ezután kétszer megnyomom a gombot, a rácsos kapu becsukódik mögöttem. A két gombnyomás között három másodpercnek kell eltelnie. Ez az idő éppen elég ahhoz, hogy szembenézzek azzal a férfival, aki a szemközti kapualjban lakik. A fényes, szteppelt takaró alól bámul ki, a fején kötött sapka. Néha összenézünk, szégyelli magát. Máskor fókusz nélkül mered maga elé. Néhány hete rajtakaptam, hogy a kapualj távoli sarkában végzi a dolgát. Késő este volt, a reflektorral éppen őt világítottam meg. Háttal állt nekem, tovább vizelt. Nem tudtam levenni róla a szemem, én a hátát néztem, ő pedig a falat. Eltelt három másodperc, ráléptem a gázra. Csak azután gondoltam arra, hogy akár le is kapcsolhattam volna a világítást az autóról.

„Itt inkább ne szólalj meg magyarul” – súgták a fülembe időnként felvidéki barátaim. Ligetfaluban, Vereknyén, Kassa-külsőn. Még akkor sem értettem igazán, miről beszélnek, amikor a hetedik emeleti ablakból végignéztük, hogyan vernek össze valakit hajnali kettőkor a parkolóban. Fekete csuklya, baseball-ütő, volt minden, ami kell. 2006 augusztusában aztán hirtelen felfogtam, mit jelent magyarnak lenni, kisebbségben. Éppen Pozsonyban voltam, amikor jött a hír: a magyar származású Malina Hedviget fényes nappal, a nyílt utcán brutálisan megverték. Megrendítő napok voltak, máig nem felejtettem el a barátaim arcán tükröződő félelmet. Azelőtt soha nem láttam őket ilyennek. Mindaz, amit addig csak racionálisan értettem, egy csapásra személyesen átélt tapasztalattá vált.

Húszéves koromban az életem egy szánalmas romhalmaz volt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy férfi vagyok, de nőként szeretnék élni. Néha női ruhákat húztam magamra, a pestlőrinci éjszaka sötétjében botladoztam, a kutyák ugattak, a fülhallgatóban a Godflesh csörlőzött. Sehová nem illettem, a cipő szorított, izzadtam a parókában. Ma már valamivel jobban érzem magam, ha a bőrömben még nem is, de a ruháimban mindenképpen. Teremtettem egy világot magamnak. Övezetekre osztottam a saját kis térképemet: biztonságos tér, semleges tér, kockázatos tér. Bizonyos kocsmákat, utcákat, parkokat elkerülök. Megmaradok a komfortzónában, ebben az olykor fullasztóan szűk mikrovilágban, ahol sminkben és szoknyában is otthon érzem magam. Csak a vécék előtt állok meg bizonytalanul. Még mindig úgy érzem, bármelyik ajtón lépek be, zavarok.

*

Félelem, kirekesztettség – sokunk közös élménye. Persze, a hajléktalanok csak magukat okolhatják a sorsukért. Piálnak, koszosak, büdösek. A legjobb volna eltüntetni őket a föld színéről, nélkülük sokkal szebb a város, kivirágzik a tulipán, s még a felhők is eloszlanak az égről. A határon túli magyarok? Népdalokat adnak elő a hargitai havasok hófödte ormain, párás szemmel hallgatjuk őket. Aztán áttelepülnek Magyarországra, és rögtön elveszik előlünk a munkalehetőséget. Ezek a románok.

A transzokról már nem is beszélve. Betegek, magamutogatók, a saját perverzitásukat reklámozzák. Pedig egy transznemű legtöbbször nem magamutogatásból vállalja fel identitását a nyilvánosság előtt, hanem önvédelemből – hogy például ne őrüljön meg attól, hogy minden áldott nap titkolóznia és hazudoznia kell önmaga és mások előtt. És ez még mindig csak az első lépés. Az utolsó az operáció, sokan legalábbis ebben látják a megoldást. Mások kétségek között élik le az egész életüket, vagy egyszerűen megölik magukat. Egy néhány évvel ezelőtt készített amerikai felmérés szerint a transzneműek 41 százalékának élete során legalább egy öngyilkossági kísérlete volt – ez kilencszer annyi, mint az Egyesült Államok népességének átlagában mért adat. Ezt a tragikus életformát lehet egyáltalán reklámozni? Létezik-e annál tehetetlenebb állapot, mint amikor valaki képtelen elfogadni a saját testét? Transzneműnek lenni oszthatatlan magányt és kiszolgáltatottságot jelent. Egy feneketlen kút káváján ül az ember, néha belenéz. Senki ne akarjon transznemű lenni.

De ha sikerül is az újra és újra fellobbanó öngyűlöletet legyőzni, akkor még ott tornyosul előttünk a következő akadály: az államgépezet. Ha egyszer az életben mégis úgy döntenék, hogy nekiindulok a lehetetlennek, részt veszek a pszichológiai vizsgálatokon, vállalom a hormonkezeléseket, a műtéti beavatkozásokat, a teljes operációsorozatot, akkor a procedúra végén megint ott állnék egyes-egyedül. Ha nővé operáltatnám magam, az állam elvenné tőlem a feleségemet, a jogszabályok szerint jelenleg ugyanis két nő házassága érvénytelen.

Persze, csak nyavalygok, ráadásul egyelőre még feleségem sincs. Közben újra és újra eszembe jut a kapualjban élő hajléktalan tekintete. Az a férfi sokak számára senki. Titokban talán a végét várják. Szerintük a transzneműek is senkik. Vegyék csak be az összes pirulát, feküdjenek le kényelmesen, aludjanak. Eggyel kevesebb. Engem legalább még emberszámba vesznek. Legalábbis a zöldségesnél erre a következtetésre jutottam. Amikor az eladó néhány évvel ezelőtt először látott meg sminkben, elkerekedett a szeme. Semmi gond, ez a reakció jobban esik, mint a röhögőgörcs. Nemrég aztán egy metálpólós srác vásárolt előttem, a fülhallgatóját le sem vette, üvöltött belőle a zene. Vett magának egy tucat nyers cseresznyepaprikát, majd köszönés nélkül távozott. „Milyen emberek vannak” – fordult felém a zöldségesnő. Még a fejét is csóválta. Én meg ott álltam szoknyában, a kezemben egy zacskó paradicsommal, és fogalmam sem volt, mire gondoljak azon kívül, hogy kamaszkoromban nagyon szerettem a metált.

(2015. február 13.)


A nyíltság álcája

A nyíltság álcája

Elle, 2016. április

Egy olyan nő számára, mint amilyen én vagyok, minden nap ugyanazzal kezdődik, borotválkozással. Fölkenem a zselét, a borotva csak úgy suhan az arcomon. Leöblítem magamat. A bőröm olyan sima, mint a babapopsi. Amióta szőrtelenítem az arcomat, egész jól néz ki. Villanófény, te csodás. Korábban borotválkozás után is látszott a borostám, hiába kentem rá a legdrágább alapozót. Sminkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy éreztem magam, mint egy majom. Kinek volna így kedve kimenni az utcára? Nekem nem volt.

Bámulom, ahogy a repceméz feloldódik a gyömbéres teában. Hol vagyok én még attól, hogy kimenjek az utcára. Az egeret birizgálom, rózsaszínű foltok az íróasztalon, a körmömről lekopott a lakk, a combom hozzáragad a forgószékhez. Hamarosan betelik a postafiókom. Éjszaka beleizzadtam a pamuthálóingembe. Nem akarok többet borotválkozni. Olcsó szenvelgéseim. A macska az ajtóban nyávog, kiengedem az udvarra, fusson, amerre lát. Odakint szemerkél az eső, piszkosszürke az ég. Voltak évek, amikor az is nehézséget okozott, hogy kimenjek az utcára női ruhában. Álltam az ajtó előtt, de nem mertem kinyitni. A fülemet az ajtóhoz tapasztottam, jár-e valaki a folyosón. A saját lakásomban bujkáltam, hallgatóztam. Leroskadtam a hokedlire, rágyújtottam egy cigarettára. Vártam egy órát vagy kettőt. Előfordult, hogy végül el sem indultam. Hosszú évek teltek el így, ma már nem tudom, hogy lehetett kibírni.

A ruhás szekrény előtt állok, balra a szoknyák, jobbra a blúzok. A férfiruháim lassan elfogytak, az ingeket sorban elajándékoztam, minden mást levittem a jótékonysági boltba. Férfi pulóverekkel és cipőkkel teli nagy, fekete szemeteszsákokat cipeltem az utcán. Kezemben hullazsák, én vagyok a baranyai Dexter. Csak az ajándékba kapott ruhákat tartottam meg, egy Chelsea-címeres kardigánt és anyám karácsonyi meglepetéseit, a thermopulóvereket. Tologatom a fogasokat, mintha egy turkálóban lennék, ez túl szűk, ez túl kék. Mit vegyek fel, mit vegyek fel.

Balra a nap nyugszik, jobbra panelházak. Fagyos februári este volt, szürkére koszolódott jégtömbökkel a színes, szelektív gyűjtőkonténerek mellett. Egy vörösen pislákoló fényfolt az égben, a tévétorony. A születésnapomat ünnepeltük. Ez volt az első teljes hétvége, amikor női ruhában lehettem a barátaimmal. Egyikük végig a padlószőnyegen feküdt, egy komlói gimnazistalány nevét ismételgette. Jött vele egy másik fiú, aki napokkal később tudta meg, hogy nem vagyok nő. Addig azt hitte, csak mély a hangom. Vasárnap este volt, az erkélyajtóban álltam, és hirtelen potyogni kezdtek a könnyeim. Hosszú percekig zokogtam, a többiek semmit sem értettek az egészből. Mint ahogy én sem. Csak annyit tudtam, hogy a női ruhákkal együtt magamra húztam valamit, ami egyszerre volt megnyugtató és ijesztően ismeretlen. Nem tudtam, mi az, de nem akartam többé levenni magamról.

Építkeznek az utcánkban, munkások lapátolják le a sódert a platóról. Az utánfutón rovásírásos szöveg, nem tudom elolvasni. Nem nézek a szemükbe, éppen elég, hogy kopog a cipőm sarka. A másik csizmát kellett volna felvennem. Régen nem mertem az emberek szemébe nézni, kerültem a tekintetüket. Régen semmit sem mertem, féltem a lebukástól. Bocs, hogy élek. Most meg csak úgy sétálgatok összevissza, bemegyek a cipészhez, a zöldségeshez vagy a szerkesztőségbe. Beülök a törzshelyemre, az egyik sarokban ott a művészettörténész, a másikban a kempóedző, szevasztok. Hosszú kávé, hideg tejjel, két cukorral. Mondanom sem kell. Majdnem olyan az életem, mint a többi emberé. Persze, semmi sem tökéletes. Itt van például ez a férfitest. A széles váll, a busa fej meg ez a mély, recsegő orrhang, amire mindenki fölkapja a fejét. Együtt álljuk végig a sort az ALDI-ban vagy a háziorvosnál. Nyugi van, minden oké. De amint megszólalok, mindig ugyanaz következik, összenézés, sugdolózás, kuncogás. Megszoktam már, szabad vagyok, de recsegek.

Volt parókám, miniszoknyám latexből és próbálkoztam a kétszáz forintos műkörömmel is. A műszempilla és a neccharisnya kimaradt. Anyám úgy mondta, gyakorlatozom. Azt hittem, két külön személyiségem van, egy férfi és egy női. Csodálkoztam azon, hogy a kutyám szoknyában is felismert. Kínos belegondolni, mi minden járhatott még a fejemben. Nő akartam lenni, de amit előadtam, az a nőiség paródiája volt. Később próbálkoztam a köztes megoldással, de férfiként túl nőies, nőként pedig túl férfias voltam, teljes érzéketlenséggel az apró részletek iránt. Lassan értettem meg, hogy nincsenek köztes megoldások, hogy nem lehet örökké hátrálni. Transz vagyok, nőként akarok élni a mindennapokban, semmi más nem számít. Napról napra felszabadítom magam, az életem újabb és újabb területeit foglalom el. Néhány hónappal ezelőtt például a háziorvost. A műbőr ülőkén kuporogtam, mindannyian a kezünket tördeltük. Végül csak két szót tudtam kinyögni, transznemű vagyok. A doktornő és az asszisztens egymás szavába vágva felelt, dehát ismerjük magát, olvassuk az írásait. Nagyon meghatódtam. Azóta már jártam nálunk, végre nem kellett lemosnom a körömlakkomat, megdicsérték a sminkemet. Most az autószerelő következik.

Noémi egy csecsemő, most született, mondta az egyik barátnőm azon a jéghideg februári hétvégén, amelyre az öcsém hidrogénszőke hajjal érkezett meg. Ez nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt, tehát most kamaszlány vagyok. Itt az ideje csinálni egy szelfit. Váratlanul kisüt a nap, amikor a főtérre érek. Végre elvitték a gigantikus méretű lovat, ami a dzsámit is beárnyékolta. Keresek egy napsütötte padot, beállítom a telefonomat, kattintgatok. Nagy a forgalom a téren, főleg középiskolások grasszálnak mindenféle irányba. Nem zavar. Visszanézem a felvételeket, a legjobbat felturbózom egy kis effekttel, erősebb kontrasztok, több világosság. Egész jó lett. Elküldöm a szelfit a barátnőmnek. Ennek mind a ketten örülünk. Nekem is vannak női princípiumaim, de ez csak a barátnőmre tartozik. Alig várom, hogy reagáljon valamit, addig süttetem a hátamat a napfényben. A kisvonat elindul a sétálóutca felé, az utolsó kocsiban üldögélő gyerekek integetnek, visszamosolygok. A géphang zsolozsmázni kezdi a szöveget a városról. Csak azt nem mondja be, hogy Mátyás király Pécsre száműzte Drakula grófot. A főtér felújításakor megtalálták a gróf palotáját, a kínzókamráit. Aztán gyorsan be is temettek mindent, mintha ezzel el is tüntethették volna.

Mit jelent nőnek lenni, hétről hétre újrafogalmazom. Egyszerre kerülök közelebb a megértéséhez, és egyszerre távolodom tőle. Annyi mindent kellene elengedni. Hiába próbálom felszabadítani magam, állandó megfigyelés alatt tartanak. Egy transz semmit nem tehet tét nélkül, mindenki azt magyaráz bele a viselkedésembe, amit akar. Férfiasan érvelek, nőiesen beszélek az érzéseimről. Férfiasan támasztom a pultot, nőiesen ülök le a székre. A babfőzelék férfias, a brokkolifőzelék nőies. Ennek soha nem lesz vége. Megmenekülni az őrülettől, kívül maradni, elfogadni mindent, belenyugodni. A teljes nyíltság álcájával élni. Kegyetlen önreflexivitással és rögeszmés racionalitással, ha úgy tetszik, egyszerre nőiesen és férfiasan. A többi folyamatos, lassú elmozdulás. Az ismeretlen már nem ijesztő, a mindennapjaim része, én vagyok az.

A krómozott kávégép ezüstösen csillog, a domború felületen tükröződnek a falra akasztott fényképek. Szépiázott fotók, bronzszínű képkeretek, a mosdó előtt vastag, színházi függöny. Ebben a kávézóban úgy nevezik a pultost, hogy barista. Kedvesen mosolyog, a frufruja beleillik a mesterkélt patinába, a tornacipője kevésbé. Egy férfi támaszkodik a pultra, arról beszél neki, hogy mennyi pénzt lehet keresni Angliában. Megjön egy régi barátnőm, együtt jártunk egyetemre, tizenöt évvel ezelőtt. A harisnya ráncolódik a térdénél, csontos ujján jegygyűrű, éppen válik. Nem tudja, mi lesz. Most iszunk egy tejeskávét, aztán elmegyünk a turkálóba. Céget kell alapítani, az Ltd. jobban mutat, mint a Kft., magyarázza a férfi. Közben úgy rugózik a lába, mintha beszedett volna valamit. Egymás mellett ülünk a szűk helyiségben, a barista beindítja a kávégépet, a saját gondolatainkat sem halljuk. Akkoriban iszonyú szerencsétlenül néztél ki, szólal meg a barátnőm. Fogalmam sem volt, hogyan lehetne neked segíteni, drukkoltam, hogy megtaláld magadat. Nem lepnek meg a szavai. Az élet állóképek sorozata. Mi lesz tizenöt év múlva, nem tudom. Érkezik a számla. Megköszönöm az italt, a hangom mély, recseg. A férfi lába megmerevedik, felém fordul, keresi a tekintetemet. Itt van, tessék, nézzed.


De hát ők sem értik egymást

De hát ők sem értik egymást

Népszabadság, 2016. július

A magyarokról kamaszkoromban hallottam először. Jóapám éppen Belgrádban töltötte kiküldetését, megbízói azt szerették volna megtudni tőle, hogy milyenek a jugoszlávok, akikkel akkoriban tömérdek probléma adódott. Belgrád ormótlan, büdös betonvárosnak tűnt. Az emberek tövig nyomták a gázt a feltuningolt Zastavákban, húst ettek hússal, arcszeszt ittak hozzá. Jóapám minden este végigszentségelte a vacsorát, aztán borogatást kért, és elővette A brit szigetvilág természeti kincsei című képeskönyvet. Néha órákon keresztül lapozgatta, ilyenkor jóanyám lehalkította a televíziót, hogy ne idegesítse a Michael Flatley-koncertfelvételekkel.

A jugoszlávoknál jobb vendéglátókkal, becsületükre legyen mondva, azóta sem találkoztam. Magam is ott voltam azon a díszvacsorán, amikor mindenki a tévé elő ülve falta a csevapcsicsa nevű kolbászt. A képernyőn fehér mezes jugoszláv játékosok szaladgáltak egy kietlen hangulatú futballstadionban. Piros selyemtrikós focisták kergették őket, eredménytelenül, csak úgy potyogtak a gólok. Puszkász, kiáltotta el magát valaki a díszteremben, és ezen mindenki hangosan röhögni kezdett. Mágyárszke fudbálszke kátásztrófá, dalolt a kommentátor, a második félidőben csak annyit tett hozzá elégedetten: fesztivál. A hetedik gólra az est vendégei már csak csöndes csámcsogással reagáltak. Jóanyám és jóapám kirendelt tolmácsa, Ljubica a mustárral összekent perzsaszőnyeget bámulta. Nekem nagyon tetszett az egyik focista, Szivacsevicsnek hívták.

Mielőtt megérkeztem volna új állomáshelyemre, megtudtam, hogy a magyarok rajonganak a futballért, és Puszkász tényleg létezett, csak éppen Puskásnak hívták. Londonról sem a Tower Bridge vagy a British Museum jut a magyarok eszébe, hanem a 6:3. Még az írók is folyton futballoznak, furcsa népség. Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, ezt a mondást egy sportújságírótól hallottam, aki később megkért arra, hogy szerezzek neki egy VIP-jegyet a Chelsea valamelyik mérkőzésére. Közben megveregette a vállamat.

Luca kisasszony grimaszolt, amikor megosztottam vele a tervemet. Akkora tömeg hömpölygött a nagykörúton, hogy nem tudtunk tovább haladni a Dob utcában. A legtöbben piros-fehér-zöldbe öltöztek, zászlókat lengettek, énekeltek, sörös üvegeket lóbáltak. Közben becsapódott az ajtó, a riasztó idegesen pittyegett, Luca kisasszony bezárta az autót, majd magához szorította a retiküljét. Azzal a feltétellel indult el velem, hogy az első kávézóban leülünk, és onnan nézzük az ünneplő tömeget. Az első normális kávézóban, Luca kisasszony ezt külön kiemelte. Hiába mondtam neki, hogy csak a munkámat végzem, és szeretném minél jobban megismerni a magyarokat, olyan durcásan viselkedett, mint egy kisgyerek. Nem értek a focihoz, hajtogatta gúnyosan. Csak akkor enyhült meg, amikor meglátta az egyik barátnőjét valamelyik bárban. Ha jól emlékszem, Cintiának hívják, néhány héttel ezelőtt összefutottunk vele a Kilenc magyar fajta elnevezésű kutyakiállításon.

Kissé megijedtem, amikor néhány fiatal ugrálni kezdett a villamosmegálló tetején. Ria-ria, Hungária, skandálta a tömeg. Ha jól értettem, a magyarok 3–3-as döntetlent játszottak Portugáliával, és ezzel csoportelsők lettek az Európa-bajnokságon. Micsoda győzelem! A bár közönségének egyik fele a szurkolókat fényképezte, a többiek a kivetítőt bámulták, a tévében a magyar gólokat ismételték. Cristiano homoszexuál, üvöltötte valaki, amikor egy ideges portugál játékost mutatott a kamera. Ezt mindenki nagyon mulatságosnak találta, még Cintia is elmosolyodott. Aztán közelebb hajolt hozzám, és suttogni kezdett. Egy baj van ezzel az egésszel, drága Gullikám! Orbán Viktor még több futballstadiont épít az országban, ahelyett, hogy felújítanák a kórházakat és az iskolákat. Nem is drukkolok nekik, főleg, mióta megláttam az izlandiakat. Mennyi szakállas viking! Cintia réveteg tekintettel bámulta a kivetítőt, Luca kisasszony a kezébe temette a fejét.

Mintha az emberáradat soha nem akart volna megszűnni. Egyre több lett a nagykörúton a részeg drukker, Luca kisasszony pedig már nem is akarta lefordítani, hogy az emberek mit kiabálnak. Igazán kedvelem Luca kisasszonyt, van benne tartás. A Vesszen Trianont én is értem. Ha meghallom azt a szót, hogy Trianon, mindig apám jut eszembe, ahogy üveges szemekkel tologatja a tányérján a jugoszláv húsgombócokat. Kudarc, kudarc! Soha nem fogom megérteni a magyarokat. De hát ők sem értik egymást. A szomszéd asztalnál egyre indulatosabb a vita, egymás szavába vágnak, kiabálnak. Egy kapucnis fiatalember szerint a futballszurkolók nácik, a kormány náci, mindenki náci. Néhányan próbálják nyugtatgatni, mások hazaárulónak nevezik. Ránézek Luca kisasszonyra, keresztbe teszi a lábát, hátradől, kárörvendő tekintettel néz rám, megint neki volt igaza. A kivetítőn megismétlik a magyarok egyik gólját. A Gera Zoltán nevű játékos lőtte. Majdnem kifut a kamerák látóteréből, az arca eltorzul az örömtől. Én semmi mást nem látok ebben a jelenetben, mint egy boldog embert, egy csodálatos pillanatot.