kiss.tibor.noe

Van egy fiú. Vagy egy lány? Esetleg mindkettő egyszerre? Ugyanabban a testben. Nyilván nem sokan értik meg elsőre, akik elolvassák Kiss Tibor Noé Inkognitó című regényét, milyen érzés férfi testben vágyni a bennünk élő nőre, ám tény: igen őszinte önvallomást kap az újságíróból íróvá vált szerzőtől az olvasó. Olyannyira őszintét, hogy attól aztán a helyére billen egy korábban talán nehezen érthető vagy feldolgozható kép, egy hang, egy mozdulat, egy szándék, egy érzés. Mert annyi bizonyos: Kiss Tibor Noé nem divatból írta az Inkognitót. Nem azért akarta keményfedeles formába önteni el-elbizonytalanodó identitásának megvallását, mert manapság olyannyira divatosnak és trendinek számít a coming out. Azért tárta a nyilvánosság elé a benne élő talányt, s a vele együtt ébredő félelmet és kétkedést, mert ez éppolyan emberi dolog, mint kitaszítottá válni, hőssé nemesedni, vagy éppen eltévedni a társadalom szabályzói között. Emberi. Velünk és bennünk élő. Vele és benne élő.

Nem kényszerít ránk semmit a szerző. Nem vár szánalmat, drukkolást, megvetést vagy megbocsátást. Egy labdát rúgó, ábrándokkal teli fiú kalandozása a sors útvesztőiben, valahol a rendszerváltás és identitásváltás korában, ahol pillanatok alatt széthullik egy család, s ahol egy széthulló társadalomban kell önmagára találnia a férfivá érő, de belül nővé formálódó férfinak.

Kuszának tűnő, de érthető idősíkok sora a regény, olykor már-már redundáns jelenetekkel, ám ettől balladai. Könnyedén fűzött szavak sora, megszúrva döbbenetes erejű tőmondatokkal. Álomszerű valóság, valóságos álmokkal teli hétköznapokkal. Egy talány, amely nem hagyja nyugodni az olvasót: vajon milyen ruhába lehet felöltöztetni a lecsupaszított vágyakat…

Ígéretes útkeresés. Ígéretes Kiss Tibor Noénak, Noéminek – és az írónak.

„Néha felriadok álmomból,
és nem tudom, mi vagyok,
öreg vagy ifjú, fiú vagy lány”
(Gerevich András: Teiresziász)

Most nő vagyok. Lehetnék férfi is
(Király Odett: Kapcsolat)

Hol is kezdjem. (166.) Kiss Tibor Noé elsőkötetes szerző. E tény már önmagában is némi nehézségek elé állítja a bírálót. Különösen pedig akkor, ha az adott mű témája a feltárulkozás, a transzneműség szélesebb körben történő vállalása. Közkeletűbb megfogalmazásban: az Inkognitó coming out – jóllehet a regény elbeszélőjét nem lehet egyértelműen Kiss Tibor Noéval azonosítani. Álnév és feltárulkozás: látszólag e két szó, e két jelenség egymásnak ellentmond, hiszen az egyik épp a rejtőzködésre, míg a másik ennek megszüntetésére irányul. Nem tisztázott azonban, hogy mire szolgál az álruha: vajon a férfi test hivatott-e elrejteni a nőt, vagy épp a női ruha, a smink lennének azok a külsőségek, amelyben a férfi elbújhat.

A regény provokációtól tartózkodva, esztétikailag értékelhetően, igényes, érzékeny és kiforrt stílusban fogalmaz meg egy igen kényes témát. E tekintetben pedig nem egyedi jelenség a kortárs magyar irodalomban. A Kalligram 2007 nyarán megjelent Leszbosz-számának szerzői a nőszerelem tapasztalatiról vallanak, a leszbikus szubkultúrába engednek bepillantani; ahogy Gerevich András Férfiak, majd Barátok vagy Rosmer János Hátsó ülés című köteteinek, a homoszexulaitásról való nyílt beszédnek sem célja a polgárpukkasztás, sokkal inkább a lírai nyelv gazdagítása jelent motivációt.

Egy ilyen témájú kötet kapcsán jogosan merülhet fel a „belterjesség” vádja is. Leslie Feinberg Kőkemény (Stone Butch Blues) című regényét például pusztán politikai tettként értelmezték és értékelték, irodalmi műként már kevesebb megbecsülésben részesült. Megjelenése egy szubkultúra (az LMBT közösség) belügyévé vált, így kevéssé számíthatott a szélesebb olvasóközönség érdeklődésre. Jóllehet, egy ilyen műnek tágabb körben politikai-társadalmi hozadékai is lehetnének: képes lenne árnyalni, vagy akár gyökeresen megváltoztatni azt a képet, amely az e közösséghez tartozókról a társadalom tagjaiban él.

A tömegkultúra által életre hívott, annak igényeit, voyeurizmusát feltétlenül kiszolgáló könyvek általában pusztán csak provokatívak, sem politikai, sem társadalmi, sem pedig esztétikai értékkel nem rendelkeznek. Ezen elvárásoknak megfelelően szándékoltan furcsák, figyelemfelhívók és túlzók. A közönség minden részletre kiterjedő újdonságéhségét és kíváncsiságát elégítik ki, így általában magas példányszámot érnek el, e népszerűség azonban csupán tiszavirág-életű, miután profitot termeltek, a feledés jótékony homályába vesznek. Ami ezt illeti, az Inkognitó meglehetősen visszafogott. Lévén a kötet kis formátumú, tördelése szellős, betűtípusa egyszerű. Borítója letisztult, szándékosan visszafogott. A fehér alappal az illemhelyek ajtóin látható férfi és női jelképek félbevágásával, majd összeillesztésével keletkezett fekete-piros „férfinő” figura képez kontrasztot. Ezen embléma csupán csak sejteti az egész regényt meghatározó kettősséget, illetve a transzneműség témáját. A szerző szürkével szedett neve pedig szinte elhalványul, rejtőzködni látszik az élénkpiros „Inkognitó” mellett.

*

Terra incognita: ismeretlen föld, feltáratlan, meg nem hódított vidék, amelynek határai még nincsenek kijelölve, és talán meg sem határozható, hogy hol kezdődik valójában. Egy küszöb átlépése. Majd mozdulatlanság. A másodpercmutató vesztegelése, az idő megtorpanása. Lassú lélegzetvétel. Ahogy a kar elakad a kabát ujjában, ahogy a láb megbotlik a lépcsőn. Csak innen el, a menekülés vágya. Imbolygó léptek, amelyek olajfoltokba ragadnak. A regény fejezeteinek kezdőképei, kezdőmondatai. Tétova, apró és suta lépések az ismeretlen, még felfedezésre váró nőiségben, a terrán, az (anya)földön.

Az alig másfélszáz oldalas regény nem csupán a női ruha felöltésnek vágyáról, az egy személyiségben egyszerre meglevő kétféle nemi identitás egymásnak feszüléséről szól, hanem – ahogy ez bármely magára valamit is adó irodalmi alkotás esetében elvárható – fajsúlyos problémákat, identitáskérdéseket is magába sűrít. Ki vagyok én? Hogyan mesélhető el az én történetem? Mi az, ami az én számára mindebből jelentőséggel bír? Van-e a személyiségnek neme?

A választott műfaj pedig a vallomás, épp az a műforma, amely felszámolja szerző és hős különállását, amelyben az én idegenként tekint magára, és ennek megfelelően valamiféle belső és külső pozícióban helyezkedik el.

Az első néhány oldal alapján még az elbeszélő neme sem határozható meg egyértelműen. Egyszerre visel magán nőies és férfias jegyeket: szombatonként rendszeresen és igen nagy alapossággal takarít, közben focimeccset néz, de a mérkőzést át is éli, időnként ösztönösen mintha a labdába fejelne. De ugyanilyen megfoghatatlan, határtalan a tér is: Budapest, Pécs, illetve a nagyszülők pestlőrinci, menedékül választott házának kulisszái váltják egymást. Ahogy az idő is illékony, melyet mintha a másodpercek kényszeres számlálásával igyekezne felügyelet alatt tartani.

A kerettörténet, a délutántól éjszakáig tartó időszakasz eseményeinek részletes leírása hirtelen, éles ugrásokkal vált át az elbeszélő életének korábbi eseményeire. Mintha egy videoklip lenne az életem. Ismétlődő pillanatképek egymás után, ezredszer. Filmkockák peregnek le előttem, életem filmje. (142.) A regénybeli jelen történései időbeli és oksági sorrendben követik egymást, ezeken függeszkednek mintegy az asszociáció pókfonalán a múlt emlékképei. A televízióban közvetített mérkőzés a gyerekkor mozaikjait hívja elő, a háttér, a Tibor családján belüli viszonyok és korábbi életkörülményei csak lassan bontakoznak ki. A gyerekkor fel- és megidézése „az első emlékezetes”, vagyis az én történetének szempontjából kiemelhető nappal kezdődik, amikor a favorit olasz válogatott megnyeri a világbajnokságot. De nem e sporttörténeti esemény miatt foglalja el az elbeszélés egy kitüntetett pontját, hanem mert elsőként kerül szembe családjával, életében először sodródik a margóra. A családban mindenki Brazíliának szurkolt, az olaszokat lenézték, így lenéztek engem is. (7.) A közbevetések, a beékelések megtörik ugyan a lineáris olvasás lehetőségét, prózája mégsem válik csapongóvá, a regény szövetét, akárcsak a benne formálódó ént is, sokkal inkább önuralom és mértéktartás jellemzi. Rövid, gyakran igei állítmány nélküli mondatok biztosítanak feszes tempót, hiszen főnevekkel minden leírható (96.). Rendkívüli aprólékosság, leltárszerű felsorolások, a minimalista prózára jellemző töredékesség, elliptikusság jellemzi.

A regény dinamikáját és szerkezetét meghatározó snittszerűség a vége felé azonban már elmarad, következetlenné válik. Az emlékezés fesztelenebb, áramlóbb szólama látszik uralomra jutni, így válik a regény befejezéséhez közeledve szinte szabadverssé.

A kettősség, vagyis a feminin és maszkulin jegyek egymást kizáró, mégis együttes jelenléte nem pusztán az elbeszélőt, hanem a regény egészét is jellemzik. Motivikus rendszerét mondatok és képek ciklikus ismétlődései teremtik meg. Az ajkam nyoma téglabarna rúzsfolt a porcelánpoháron. – az egyik leggyakrabban visszatérő mondat, amely aztán játékosan tovább- és átíródik Az Altaj lova, pézsmabanda húsbolt az óceánszáron-ná. De a regény időről-időre érzéki benyomásokkal is telítődik. Már rögtön a második mondatban Tibor óvatosan lép, nehogy a küszöb felsértse a bőrét. Megjeleníti a terítő rojtjainak simogatását, különböző tapintáshoz kapcsolódó érzeteket, azt, ahogy önkéntelen mozdulatként gyakran a hajába-parókájába túr. Fontosak az illatok is: a fertőtlenítőszer vagy a bútorápoló szaga, narancs és vanília (31.), [k]ardamom, jázmin, ámbra vagy mandarin, parfüm illata a szélben (111.). Kinga, az első szerelem megjegyzése szerint Tibornak és Noéminek, bár ugyanaz a személy, az illatuk mégis eltérő (107.). Újra és újra felbukkannak az énnel, annak külső felületével, a testtel való szembesülés lehetőségei is. Hasogató fejfájás, viszketés, a szív dobbanásai – érzetek és visszacsatolások, illetve: a kéz, az ujjak és a láb – részletek, melyek saját testünkből érzékelhetőek. Az arccal, a test egészével viszont csak tükörképként nézhet szembe, ezek olykor homályos felületekről (a kikapcsolt monitor sötétjéről vagy a zsírtól fátyolos ablaküvegről) verődnek vissza. Gyermekkori sportsérülésekből származó öltések nyomai, anyajegyek, barna szem, egy kissé széles orr, ferde áll és egy telt ajak alkotja a fürdőszobai férfiportrét (52.), ami később egy királynővé alakul át, hogy a regény vége felé idegenként tekintsen önmagára. A saját test sziluettje sem más, mint csupán egy elmosódott női alak. A testem és én, gyűlöljük egymást. – így fogalmazza meg több alkalommal testidegenségét.

Az elbeszélő tehát biztos pontokat, védett területeket igyekszik kijelölni ezen az ismeretlen földön. Történhet mindez akár a nyelv szintjén is, mondatokat mániákusan ismétel ismerőssé, újra- és újrajátssza, automatizálja őket. A tárgyakat próbálja mintegy magához édesgetni, idegenségüket pedig az érintés és a tapintás aktusában kívánja megszűntetni. Egyedül az én számára oly irritáló idegen test áll ellen a szembesülések, szembesítések ostromának, mert az újabb és újabb találkozások során sem képes ismerőssé válni, nem adja meg vagy át magát a bekebelező pillantások sorozatának.

A szembenézés, az én megformálásának szempontjából kiemelt szerephez jutnak a külvilág reakciói is. Mit gondolnának rólam az egykori csapattársaim, az osztálytársaim […]. Mit gondolna rólam az apám, és mit gondol rólam az anyám. (91.) A Másik ítélete számos finom árnyalatban jelenik meg. Egyik végpontja az elutasítás, mely a viszolygástól, az értetlen idegenkedésen át, egészen a gyűlölet nyílt megfogalmazásáig terjedhet. Megértettem, hogy Noémi puszta léte is felkavaró az emberek számára (92.), hisz valahol az elbeszélő én számára is végig problematikus marad. A képzeletbeli skála középső vagy mérsékelt tartományát a közönyösök és a színlelők foglalják el (ez utóbbi kategóriába tartozik a nagyanya is). De mellettük vannak olyanok is, például a házmester vagy a kutyasétáltató hölgy, akik képtelenek leleplezni Noémit, alakjában nem ismerik fel Tibort. A viszolygók és elutasítók ellenpólusa pedig a tudatos elfogadásban jelölhető ki – ilyen Kinga vagy Évi.

Tibor mellett folyton nők állnak, ők határozzák meg életét. Legalábbis saját történetét így formálja meg, ezt emeli ki belőle: bátyjával ellentétben anyjával és nagyanyjával lakik, Kingának mutatja meg, illetve be Noémit, később is ő segíti a nővé válás folyamatában, a nagy és viszonzatlan szerelmet Eszter jelenti, a sort végül Évi zárja, akit legfeljebb csak Noémi szeret, de Tibor közömbös iránta. Azonban e körülmények sem magyarázhatják Tibor Noémi-identitását, hiszen személyisége női oldalával nem képes teljes mértékben azonosulni, nem képes intim kapcsolatot létesíteni férfival, tehát szexuális vágyai maszkulin természetűek, saját nőisége, nőiessége ellenére is nőkre vágyik. A szálak, melyek e nőkhöz kötik koránt sem egyértelműek, az érzelmi kapcsok problematikusak, az azonosulás harmónia hiányában nem következhet be.

A regény motivikus rendjébe illeszkedően a legmarkánsabb ellentétek a durva és erőszakos apához kapcsolódnak. Egyfelől mint az anya, másfelől pedig mint Tibor ellenpontja. A kalapáccsal szétvert lakás kriptaszerűségére, Tibor lakásának rendje, kellemes illata és foteljának puhasága felel. A határhelyzetek, határátlépések izgatják: hol végződik a férfias, hol kezdődik a nőies, hol jelölhető ki, hol húzható meg a fény és a sötétség közti vonal? Pozíciója itt, az oppozíciók mezsgyéjén, határán jelölhető ki.

Az apával való leszámolás nem csupán a szexus, hanem a vezetéknév megváltoztatásában is tetten érhető. A nem fogalmának, kategóriájának elutasítása így több szinten is értelmeződik. Hiszen a transzneműség épp a biológiai férfi-nő oppozíciót számolja fel, másrészt a családnév elutasításával kívül helyezi magát a nemzetség, a család hagyományos kategóriáján is. Új identitásához női nevet választ, olyat, amelyhez úgy érzi, köze van, amellyel képes majd azonosulni.

Bár úgy tűnik, mintha Tibor-Noémi a külvilág számára néma lenne, ritkán beszél, alig szólal meg, az egyes szám első személyű elbeszélés következtében mégis az ő hangja uralja a regényt, az elbeszélt eseménysort az ő vívódásai képezik. Pillanatképeket, felvillanó emlékeket igyekszik narrációvá formálni. A gyerekkort: egy széthulló családot, egy agresszív apát, a nagyszülőket és a futballt. Majd a terra incognitát, az én ismeretlenségét, az önazonosság megtalálását. Az elbeszélő esetében ez fájdalmas folyamat: Csak nehogy szembe kelljen néznem valakivel. Csak nehogy valaki azonosítson (79.). Az önmagára ismerés pedig csak pillanatokra, vagy csak száz lépés erejéig valósul meg: Dívaként vonultam végig a vörös szőnyegen, körülöttem kameraállványok, vakuk villanása, taps. Mámorító boldogság, százlépésnyi álom. Aztán a százegyedik lépésnél megláttam magamat (77.), és a díva eltűnik, helyette csak egy szégyenkezve hazamenekülő férfi marad. Kezdetben csak egy női ruhában parádézó férfinak (75.) tartja magát, egy széthullásra ítélt, ügyetlenül összetapasztott gólemnek (75.), megpróbál nőként nézni magára (78.), majd felfedezi az átváltozásban rejlő szabadságot, az az lehetek, aki lenni akarok (113.) érzését.

A regény a nyugvópontotok keresésének története, ahogy az én újra és újra nekikezd pozíciója kijelölésének, ahogy otthonra kíván lelni a saját testében. Nincs más választásom, – szögezi le végül – kényelembe helyezem magam a bőrömben. Szívtájékon letelepszem, közel a tüdőhöz, ahol a bordák megvédenek. (165.) A zárlat azonban mégsem megnyugtató. Hol is kezdjem. Azt sejteti, a java még hátra van.