„A szemlélődésből vizsgálódás lesz, a vizsgálódásból elmélkedés, az elmélkedésből gondolattársítás, így azt mondhatjuk, hogy valahányszor figyelmesen pillantunk a világba, teóriákat alkotunk. Ám jártasnak kell lennünk abban, hogy mindezt tudatosan, önisme- rettel, szabadon és, merész kifejezéssel élve, iróniával műveljük, ha óvakodni kívánunk az absztrakciótól, és eleven, hasznos tapasztalatot remélünk.”

Goethe: Színelmélet

Önidézet:

Egy fénykép számomra mindig zavarbaejtő. Zavaros műfaj. Folyamatosan keveredik benne (s bennem, nézőben) a közvetlen látvány, és a téma, a képről leovasható, látha- tó és alkalmasint láthatatlan, de mégiscsak körülötte-mögötte felsejlő történet, divatos szóval a narratíva. Tudom persze, hogy a festészet ugyancsak hátán hordja a befogadói műveltség és jólértesültség kövekkel telerakott zsákját, de számomra ott a frontvonalak mégiscsak világosabbak: mindaz, ami a képen nem látható, az (jó esetben) segíti a nézőt a közelebbjutáshoz… Kézenfekvő példája ennek a címadás, minden festő vesszőfutása: segítsük már egy kicsit a nyomorult nézőt, hogy merre induljon el, mit vigyen magával, hamarosan úgyis végképp magára marad.

A fotók értékelésénél azonban a szempontok még sokkal kuszább hálójába bonyoló- dunk: elsorolni is alig győzzük. Az első kérdés kézenfekvő (?), tisztában van-e a szerző a „szakma” alapszabályaival, mondjuk, hogy jól választotta-e meg az expozíciós időt, a rekesznyílást, vagy éppen sikerült-e a képet élesre állítania? Kompozíciója segíti-e a kiválasztott témát…, ritmusok, arányok…, megannyi (nem elhanyagolható) közhely. S ha mindez rendben lévőnek tűnik, akkor kezdhetünk elgondolkodni a szerző szándékai felől, hogy „meg-e-valósította-e a mester”, amire vállalkozott? Van-e víziója a világról, átjut-e hangja a zenekari árkon?

(önidézet vége)

Kiss Tibor Noé író. Előbb ismertem könyveit, mintsem fotográfiáit. Írásainak nagyon erős képi világa van, közelről néz: témája leginkább az emberi nyomorúság, a végeken élők díszletei közt bolyonganak hősei, keresik elveszett fogsorukat és utolsó álmaikat… Eső, sár, rozsda, varjak, féllábú ember, elrohadt parabola-antennák a csirkeól mellett…

„A nap mindenből kiszívta az életet, elsárgult, elsivatagosodott a táj.”

Ezekből az „írott képekből” kikövetkeztethetjük, milyen lehet az, amikor szerzőnk a képpel kezdi a harcot: távlatos pusztákat keres; Telepet igazán bőségesen talál, sár és rozsda is akad bőségesen. És amiért e hoszzú bevezetőt elmondtam: itten nagy meg- lepetés kezdődik. Kiss Tibor Noé itt kiállított képein nincs „közelnézés”, nincs szürke, porlepte nyomorúság…

Ezeken a képeken leginkább tiszta, szinte steril szinek vannak, hűvös távolságtartás. Ha körbenézünk, azonnal szembetűnik, hogy egyetlen képen sem szerepel még véletle- nül sem emberi figura: hogy egy gyenge szóviccel éljek, ezek hideg, vidám, embertelen képek. Lakótelep részleteket ábrázoló fotóin mintha színes lego-kockákból összerakott steril házakat látnánk, az itt-ott felbukkanó fanyar iróniát, mint például az ukrán zászlós tanksapka képe, vagy a Chirico-t idéző lakótelep kéménye felett lebegő műanyag fel- hőcske, szóval mindezt többnyire felülírja a hűvös távolságtartás, egy nem-evilági idill hangja. Nincs tél, és nincsen nyár, nincs éjszaka és nappal sincs, megállt az idő.

Egy napon ezeket a fotókat talán majd benépesítik szines anorákokba öltözött műanyag emberkék, mozdulatlan állnak majd a képen, és vidáman néznek előre a semmibe. Sem- mi szomorúság, semmi vágy, csak a boldog plasztik jelenlét.

Hogy kiegészítsem a kiállítás címét: A szenvedés pillanatnyi hiánya.

Erős, magabiztos, fröccsöntött, műanyag világ ez, ahol nemigen talál helyet magának az irgalom.

Félve és nagyon kiváncsian várom Kiss Tibor Noé következő regényét. Nézzék meg a kiállítást.

(Pécs, 2015. Nagypéntek estéjén)