Könnyen lehetne botránykönyv, témáját tekintve kézenfekvő lenne  a lehetőség. Lehetne felületes, a külsőségekben megkapaszkodó történet is, amelyben épp az sikkadna el, amiért valószínűleg megírták. Lehetne mindezen túl harsány, akár még trágár is, vagdalkozhatna, dacoskodhatna az olvasóval, mindenkivel, aki nem értheti, milyen belülről megélni mindazt, amiről az Inkognitó, Kiss Tibor Noé első könyve szól. De ezek egyikét sem vállalta fel.

A transzneműségét már gyermekként felismerő szerző vallomása nem arról szól, hogyan sminkeljen, szőrtelenítsen és öltözködjön valaki nőként akkor, ha biológiailag férfinak született. Szaftos történeteket sem olvashatunk szexuális szokásokról, beavatásokról. Az Inkognitó annak a lelki küzdelemnek a lenyomata, amely során a szerző megpróbálja megtagadni, majd elfogadni transzneműségét, mígnem arra a következtetésre jut, hogy problémájára nincs megoldás, mivel nem férfiból nővé operált testet, hanem eleve nőinek születettet akar.

A kötet szerkesztése épp azt a zaklatottságot tükrözi, amely a rendezettre erőszakolt sorok közül fel-felbukik fejezetről fejezetre. Múlt és jelen párhuzamosan futnak, egy széthullóban levő, labilis lelkekkel teli család, és a magára hűvös nyugalmat erőltető, nagy lépésre készülő, már felnőtté vált fiú délutánja mosódik egybe. A múlt hol a felejtés és az elhallgatás nagyvonalú eleganciájával siklik el afölött, miért is kellett szétvert lakásba hazaérnie a kisfiúnak, hol pedig a félelem illatával átitatott sorokban írja le azt, ahogyan anya, testvér és feltehetően nagyanya is rájönnek arra így vagy úgy, hogy Tibor nem akar Tibor lenni. Így születik meg Noé(mi).

Mindebből kiderülhet, hogy annak, aki a transzneműséggel való együttélés technikai részleteire kíváncsi, aki zajos botrányokról és meleg szórakozóhelyek fülledtnek vélt estéiről akar olvasni, aki azt hiszi, hogy egy regénynek álcázott erotikus történettel kerül szembe, annak csalódás lesz a könyv. Meglepetés a többieknek, és valószínűleg kicsit felszabadító erejű írás a szerzőnek – bár érezzük, hogy ezzel egyetlen gondját sem oldotta meg, épp csak beszélt azokról. A külvilág, az utca idegeneinek ítélete ugyanis nap mint nap ott lebeg a feje fölött, ha este Noémiként magas sarkú csizmát húz és ajkát piros rúzzsal festi ki. A hozzá legközelebb állók elfogadták – igaz, ők kevesen vannak, és mintha maguk sem tudnák, hogy Noé(mi) különlegessége vonzza-e őket, vagy Tibor. De az inkognitót levetve sem sokkal egyszerűbb az élet.