Emlékszel, hogy mikor kezdted összerakni magadnak a világot?
Tisztán. Nagyjából ötéves lehettem, amikor óvodai kirándulásra vittek bennünket a Ferencvárosból Hűvösvölgybe. Aznap reggel is apám vitt óvodába. Nem tartotta sokra a pedagógusokat. Munkás volt, lenézte a tanárokat, mert azok nyáron nem dolgoznak. Az osztályfőnökömet is alsónadrágban fogadta, amikor az családlátogatásra jött hozzánk. Ő így demonstrált. Az alsónadrág volt az otthoni viselete, és esze ágában sem volt az osztályfőnök kedvéért fölvenni egy rendes nadrágot. Ez azért sem mellékes, mert azon a napon is a nadrággal volt a baj: mackóban vitt az óvodába, ahol már a folyosón nagy veszekedés támadt ebből. Apám azt ordibálta, hogy márpedig neki ne írják elő, mibe öltöztesse a fiát. Emlékszem, ahogy buszoztunk át Budára, az óvónők arról beszélgettek egymás között, hogy milyen szépen kiosztották azt a bunkó apukát. Aztán odahaza ugyanez megismétlődött, apám a konyhaasztalnál ülve mesélte el anyámnak, milyen bunkók az óvónők, de ő nem hagyta magát, és jól kiosztotta őket. Én meg közben legóztam, próbáltam összerakni, hogy mi a valóság, hol az igazság. Hamar szembesültem a relativitással, és ahogy ezekben az években felfedeztem a nemi identitásom szabálytalanságait, végképp kívülállónak kezdtem érezni magam.

Kívülállóként beszélsz magadról, mégis szociográfiai pontossággal rögzített társadalmi tényekkel szembesíted az olvasókat.
Számomra fontos a valósághoz való minél korrektebb viszony, a szociografikus látásmód. Engem is az ilyen szövegek ragadtak meg kamaszkoromban, Konrád György Látogatója, aztán Tar Sándor írásai. Persze, nagyon tetszett az abszurd is, rajongtam Kafkáért, Ionescóért, de egy idő után azokat a szövegeket kerestem, amelyek direktebb módon reflektáltak az engem körülvevő valóságra. Nem véletlenül dolgoztam évekig kérdezőbiztosként, nem véletlenül kerültem a szociológia szakra, és nem véletlenül készítettem mátrixot a második regényem, az Aludnod kellene írása közben. Az első olvasóim, két közeli barátom szerint a könyv első verziója kegyetlenül nyomasztó lett. Úgyhogy fogtam egy kockás lapot, és a könyv összes szakaszát pontozni kezdtem egytől tízig, aszerint, hogy azok mennyire nyomasztóak. Akkor tudtam, hogy nagy a baj, amikor az utolsó két fejezet majd’ mindegyik szakaszának kilencest kellett adnom. De annak ellenére, hogy kívülről tudtam, hol zajlik a cselekmény, hiszen gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem azon a telepen, amelyről a regényt mintáztam, a könyv írása közben számos fotót is készítettem róla. Sőt, valahol még hányódik egy saját kezűleg rajzolt térkép is a telepről. Ezek a dokumentumok sokszor segítettek a regényírás közben. Egyre gyakrabban érzem magam földhözragadt figurának, főleg, mióta egyre többet mozgok bölcsész- és művészkörökben.

Ez a tényfeltáró szenvedély sarkallt regényírásra?
Nem mondanám. Inkább a saját transzneműségem felismerése. Ha nem lennék transznemű, akkor nem indultam volna el ezen az úton. Folyamatosan szembesülnöm kellett egy megoldhatatlannak tűnő identitásproblémával. S egyszer eljött az a pillanat, amikor világossá vált előttem, hogy nincs tovább. Akkor az írás látszott az egyetlen olyan megoldásnak, amelytől a belső konfliktusaim megoldását remélhettem.

Sikerült?
Ha csak saját magamra gondolok, akkor igen. Sikerült, mert magabiztosabb lettem, letettem egy regényt az asztalra. (Az önéletrajzi mű Inkognitó címen 2010-ben, jelentős kritikai visszhangot keltve jelent meg – a szerk.) A regényírás közben sokat tanultam önmagamról, ettől erősebb lettem. Most már transzneműként is jobban elfogadnak, de ehhez, érzésem szerint, az is hozzájárul, hogy regényíróként valamelyest ismertebbé váltam. Hagyományos polgári úton vívtam ki az elfogadást. Kicsit bolond vagy, fested magad, női ruhákban jársz, de azért a mi kutyánk kölyke vagy, ezt gondolhatják rólam. Nekem viszont egyre gyakrabban eszembe jut, hogy mi van azokkal, akik ugyanúgy szeretnek női ruhákban járni, mint én, csak éppen nem írnak könyveket. Rengetegen vannak, akik hozzám hasonlóan küzdenek a saját nemi identitás-problémáikkal, de a társadalom számára láthatatlanok. Nem merik felvállalni magukat, mert félnek az elutasítástól.

Nem gondolod, hogy az első – a magyar transznemű coming-out prózának nevezett – regényed nekik is segítség?
Nagyon remélem, hogy az. Amikor először szembesültem azzal az érzéssel, hogy talán mégis nőként szeretném leélni az életem, a nyolcvanas években jártunk. Fel sem merülhetett, hogy én erről bárkivel beszéljek. Nem volt internet, nem voltak fórumok, nem léteztek telefonos segélyvonalak. Időnként sötét pestlőrinci utcákon bolyongtam női ruhában, évek teltek el így. Nehéz érzékeltetni, hogy ez a magányosságnak milyen fokozata. De még ezekből a tapasztalatokból is rengeteg előnyöm származik, máig jól tűröm a mások számára nyomasztó, lehangoló élményeket, sőt, bizonyos értelemben vonzódom hozzájuk. S bár a helyzet sokat változott a nyolcvanas évekhez képest, az Inkognitó megírását az is motiválta, hogy hátha lesznek, akiknek sikerül erőt adnom. Szerencsére így is történt, viszonylag sokan megkerestek a könyv megjelenése után. Olyanok is, akik egészen más testképzavartól szenvedtek. A saját test el nem fogadása, az önmagunkkal való viaskodás a könyv univerzális érvényű üzenete lett.

Az Inkognitó apafigurája nem igazán szerethető alak. Apád olvasta a regényeidet?
Ahogy telt az idő, látszott, hogy az Inkognitó miatt beszélnem kell vele. Nem akartam, hogy a rokonoktól vagy az újságból, tévéből tudja meg, a fia könyvet írt, ráadásul transznemű, amiről ő korábban nyilvánvalóan semmit sem tudott. El kellett hozzá mennem, gyalogoltunk a szántóföldek között, megbeszéltük, nem volt könnyű. A másodiknál hasonló volt a helyzet. Már csak azért is, mert az Aludnod kellene több olyan történetet is elmesél, amelyek a valóságban vele estek meg. Ott van mindjárt a kötet első jelenete, a protézisét kereső férfi magánszáma. Ez az ő fogsorkeresése. Nem szerettem volna megakadályozni, hogy hozzászólhasson. Ennyivel tartozom neki.

Miatta kezdtél focizni?
Miatta is. Tízéves voltam, amikor beállított velem a Fradihoz, és rögtön le is igazoltak, miután a toborzón tíz perc alatt lőttem három gólt. Akkoriban tényleg imádtam futballozni, folyamatosan játszottam, az utcán, a játszótéren, a telepen, mindenhol. Persze, az is nyilvánvaló, hogy egy gyerek csak abból tud választani, amit a szűkebb környezete felkínál neki. Ha mondjuk művészek vagy értelmiségiek vettek volna körül, akkor talán gitározni tanultam volna. De Pestlőrincen vagy a ferencvárosi panelokban nem laktak ilyen emberek, nekünk nem voltak ilyen ismerőseink. Ez nem azt jelenti, hogy ne szerettem volna focizni, de nem is nagyon volt más lehetőségem. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor a MÚOSZ újságíró-iskolájában szociológiát tanító Lakatos László előállt azzal a kérdéssel, hogy szerintünk létezik-e tehetség. Nagy felháborodást okozott, amikor meg is válaszolta a saját kérdését azzal, hogy tehetség nincs, csak lehetőség és hozzáférés van. Nekem akkoriban a futball volt ez a lehetőség. Bár napról napra távolodom tőle, azért hetente egyszer még ma is jól esik focizni egyet. S azt hiszem, a társadalmi érzékenységemet, az igazságvágyamat részben szintén a magyar labdarúgóközegnek köszönhetem.

Ezt hogy érted?
Egy teljes könyvet lehetne írni az itt tapasztalt kínos történetekről. A kezdeti kamaszcsínyek után hirtelen tétjük lett a dolgoknak. Áruházi lopások nagyüzemben, vandalizmus, csempészet – a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáról beszélünk. Számomra a mélypont mégis az volt, amely úgy indult, hogy egy Honvéd ellen elveszített bajnokin a cigány származású csapatkapitányunk nagyon gyengén játszott. A lefújás után az egyik csapattársunk, akinek az apja igen befolyásos embernek számított akkoriban, „kurvaanyázva” és „büdöscigányozva” üvöltötte végig az öltözőig vezető néhányszáz métert. És nem szólt rá senki, sem a saját apja, sem a többi szülő, sem az edző, senki. Utólag rekonstruálható az a romlottság, amely elől menekülni akartam, s amelynek nemritkán aktív résztvevője is voltam. A csapattársaim engem egyébként nem nagyon cseszegettek, egyszerűen hülyének néztek. Nagyon más volt például az ízlésem: az egyik edzés után kiesett a zsebemből egy kazettatok, a Leukémia zenekar Közel a fejhajlító-géphez című lemezének a borítójával. (Rajongónként megjegyezném, hogy a basszusgitáros Jancsics Dávid mára neves korrupció-kutatóvá vált az Egyesült Államokban.) Távolodtam ettől a világtól, és erre még rátett a nemi identitásom keresésének súlyos kalandja, úgyhogy leléptem. Egyik napról a másikra, még a cuccaimért sem mentem vissza.

Pedig a magyar foci a huszadik században afféle olvasztótégely volt, zsidó, sváb, román, szerb és szlovák származású játékosok alkottak világraszólót. A sport pedig, mint Afrikában vagy Dél-Amerikában még ma is, a leghatékonyabb kitörési lehetőséget biztosította a mélyszegénységből. Mi változott meg?
Úgy tűnik számomra, hogy Magyarországon jelenleg a társadalom különböző rétegei között alig van átjárási lehetőség. Szinte tökéletesen elzáródtak a mobilitási csatornák. A legrosszabb helyzetben éppen az olyan eldugott tanyákon, kistelepüléseken élők vannak, ahol az Aludnod kellene játszódik. Több millió ember él Magyarországon halmozottan hátrányos helyzetben, ezeken a tanyákon, telepeken a legrosszabb minőségű az oktatási és egészségügyi ellátás, az infrastruktúrát jó esetben egy kocsma jelenti. Éppen a napokban olvastam arról, hogy jelenleg kétszáznál is több háziorvosi praxis betöltetlen Magyarországon, többségében Borsodban és Békésben. Az itt élők problémáinak megoldásáról a hivatalos politika gyakorlatilag lemondott. Négyévente megveszik a szavazataikat párezer forintért vagy néhány doboz konzervért, és kész.

Mégis vannak világszerte ismert művészeink, egy Fischer Ivánunk, egy Esterházy Péterünk.
És? Már bocsánat, de az semmin sem változtat, hogy Esterházy Péter regényeit ismerik szerte a világban. Ez önmagában nem mutatja meg egy társadalom fejlettségi szintjét. Az Aranycsapat végigverte a világot, mégsem mondhattuk, hogy Magyarország az ötvenes évek elején annyira klassz hely lett volna. Egyébként a pécsbányai srácok példáin keresztül látom, hogy mennyire nehéz számukra a kitörés, az előttük álló minták nem éppen a hagyományos polgári értékvilágot képviselik. De hétről hétre érzékelem az erőfeszítéseiket, miközben gyakran az is nehézséget okoz számukra, hogy vegyenek egy buszjegyet, amivel be tudnak menni a városba. Emellett nap mint nap találkozom azzal, hogy az ő mindennapi problémáik a társadalom szerencsésebb tagjai (akik közé például én is tartozom) számára láthatatlanok. A nyomorúságuk elképzelhetetlen számunkra, az ízlésüket, szokásaikat, nyelvi kódjaikat lenézzük, kinevetjük. Annál, hogy nincs a társadalmi rétegek között átjárás, csak az lehangolóbb, hogy kapcsolat sincs, nincsenek valódi ismereteink egymásról.

Nemrég olvastam újra Illyéstől A puszták népét, a mentalitás és a társadalmi környezet mintha semmit sem változott volna közel száz év alatt Magyarországon.
Ez érdekes, mert én is tavasszal vettem elő megint. Mintha egy végtelen spirálban léteznénk. Felülről várjuk a megoldásokat, korrupt függőségi viszonyokban érezzük magunkat otthonosan, habozás nélkül átgázolunk a másikon, ha abból bármilyen előnyünk származhat – ráadásul rendre olyan vezetőket választunk magunknak, akik mindezt garantálják számunkra. A rendszerváltás ilyen értelemben ugyancsak felülről kierőszakolt változásnak bizonyult, amelyre nem voltunk felkészülve. Hirtelen hullott az ölünkbe a demokrácia, s úgy reagáltunk, mint a gyerekek, először csak a fogyasztói társadalom termékei nyűgöztek le bennünket, mindenáron kellett a csillogó kocsi meg a LED-tévé. Persze, ez érthető egy visszatérő történelmi tapasztalat tükrében: a sorozatos rendszerváltások miatt mindenki arra törekszik, hogy minél hamarabb egzisztenciát teremtsen magának. A nyugalmi időszakok itt mindig túl rövidek voltak ahhoz, hogy a modernitás polgárinak tekintett értékei – a kooperativitás, a szolidaritás, a felelősségérzet – leszivárogjanak a talapzatig, és átitassák az egész társadalmat.

Pécsbányán például sikerül elérni bármilyen változást?
Pécsbánya valahol még mindig ilyen missziónak tűnik nekem, de már nem elsősorban a futball miatt. Bár nagyon megkedveltem a srácokat, a heti egy edzés legfeljebb arra elég, hogy levezessék a feszültséget, egyelőre még olyan fogalmakat is nehezen tudok megértetni velük, hogy mit jelent egy csapatban játszani. Ugyanakkor az edzések révén megismertem egy nagyobb közösséget Pécsbányán, és lassan ők is megismernek engem. Előfordult, hogy különböző városi rendezvényeken találkoztam velük úgy, hogy én női ruhában voltam, sminkelve. Ezek necces szituációk voltak, szembenézni ezekkel az übermacsó, roma csávókkal. A lányok, persze, most is nyitottabbak voltak. A kezdeti sokkon túl vagyunk, átléptünk az ismerkedési fázisba, néhányukkal nagyon emberi beszélgetéseink alakultak ki a saját identitásunkról. Nekik most én vagyok a furcsa, női ruhát viselő fociedző és író. Kíváncsi vagyok, merre lépünk tovább.