A pécsi Kultúrkertben 2010. június 25-én elhangzott könyvbemutató bővített, szerkesztett változata.

„Kinyitom a szekrényt. A szekrény nyikorog, hiába kentem be margarinnal a zsanérokat. Férfiruhák a bal oldalon, női ruhák a jobb oldalon. Harisnyát húzok. Vigyázva bújok bele, nehogy elszakítsam. A melltartómat szilikonbetéttel párnázom ki. Gyorsan felkapok egy farmerszoknyát. A felsőket egymás után terítem szét a fotel karfáján. […] Egy világoskék pulóvert választok, ötszáz forintért vettem egy turkálóban. Ötven százalék pamut.

Az erkélyajtót használom tükörnek. Egy elmosódott alakot látok a zsírfoltos üvegen, félhosszú hajjal, női ruhában. Aztán a sziluett az oldalára fordul, lábujjhegyre áll, vádlija megfeszül. Végigsimítja a derekát, egészen a csípőjéig. Egy nő elmosódott sziluettje. Összehajtogat egy pulóvert, visszaakaszt egy fogast a szekrénybe.” (Inkognitó, 55.)

Az alábbiakban hét pontban szeretném összefoglalni, hogy szerintem miért jó és miért fontos könyv az Inkognitó, Kiss Tibor Noé most megjelent első regénye.

1. A könyv nem azért érdekes, mert a téma, amiről ír, érdekes.

Ezt a kérdést kell legelőször tisztázni. Az Inkognitó minden bizonnyal akkor is igazán jó könyv volna, ha nem arról szólna, amiről szól. Erre bizonyítékom is van, mégha irodalmi kérdésekben persze nincsenek is bizonyítékok. Nekem most mégis van: a főtéma ugyanis körülbelül csak a regény egyharmadánál kerül elő, először csak finoman, az 53. oldalon. („női borotvát használok”). Addigra azonban már az ember „belakja” a szöveget, megszereti, hogy jó, sodró, finomtollú prózát olvas. Ötvenhárom oldal alatt megismerjük a könyv stílusát, eldől egy könyvről, hogy jó-e vagy sem. Erről a könyvről addigra számomra eldőlt, hogy jó.

2. Az első ötven oldal, mesteri időhúzás.

A regénynek több időrétege van. Az elbeszélés pillanatának jelene a regény első felében hangsúlyos. Pedig voltaképp nem történik semmi: szárad a felmosás, szellőzik a lakás, hősünk várakozik valamire, valakire. Közben elszív egy-egy cigarettát, nézi a Dunát az erkélyről, egy meccsközvetítés hangjai hallatszódnak be a szövegbe, „Greening érkezik a bal oldalon”, „Gera beadása hajszálpontos”, aztán a tévéről is leveszi a hangot. Hosszú oldalakon áll, álldogál az idő a regényben. Érkezik egy-egy sms, hősünk kiönti a felmosóvizet a WC-be. De ez a semmi, ez telített semmi, terhes és vészjósló. Erre szoktuk mondani, hogy vihar előtti, fojtott csend. Erre mondom, hogy mesteri suspense, mesteri időhúzás és feszültségkeltés. Sajnálom, hogy később, amikor szaggatottabb, dinamikusabb, gyorsabb lesz a szöveg, akkor ez a feszült, lassú üresség eltűnik a szövegből.

3. Nevelődési történet

Ez a kifejezés, hogy „nevelődéstörténet” vagy „nevelődési regény”, nagyon iskolásan, nagyon ódivatúan hangzik. Elvégre mégsem Goethe korában élünk. Én mégis egyre inkább úgy gondolom, hogy ez az Inkonitó műfaja, vagy legalábbis ez a műfaji előképe. A nevelődéstörténet határozza meg a műformát. Adott egy fiatalember, aki a felnőtté válás során szembesül saját lelkének bonyodalmaival és ezzel együtt a társadalommal, annak visszásságával. Ez a regény is, mint a műfaj minden klasszikusa, a naivitás elvesztésének regénye. Arról szól, hogy felismered, hogy a világ milyen rohadt egy hely.

Persze azért az Inkognitó mégsem ilyen tiszta képlet. Egyrészt értesülünk hősünk zaklatott gyermekkoráról, látjuk a regényben, hogy a naivitás elvesztése esetében bizony fájdalmasan korán bekövetkezett. Azaz ennek a regénynek eleve nincsenek illúziói. Persze a nem szabályos nemiség problémájának felismerése ennek ellenére is fájdalmas tapasztalat.

A tanulási-nevelődési folyamat része, hogy el kell hagyni a gyerekkorban oly sokáig űzött futballt, mert szörnyű a közeg, szörnyű az erőfitogtatás a pályán és az öltözőben. Saját utakra kell lépni: felismerések, első ruhapróbák, az első negyvenegyes női csizma megvásárlása. „A barátnőmnek lesz” – mondja a cipőboltban a pénztárosnőnek. Először kimenni az utcára női ruhában, bukdácsolni magassarkúban.

A nevelődéstörténeti szál legszebben a Kinga-szerelem történetében bontakozik ki. Megváltó az a kapcsolat, amelyben Noémi, az elbeszélő női imágója felvállalható. Ugye, ez nem magától értetődő. Ebben a kapcsolatban derül ki, hogy a nőiességet tanulni kell, nem elég felhúzni a parókát meg a harisnyát. Hogyan tedd a lábad, hogyan sminkelj, ilyesmi. Szimbolikus súlya van annak például, amikor Kinga azt mondja Tibornak, pontosabban Noéminek, hogy „azért ebben a szoknyában úgy nézel ki, mint anyukád.” (87.) Ez szerintem nagyon fontos mondat. Azért fontos, mert ezzel a mondattal végre Noémit szólították meg, itt egy nő beszél egy másik nőhöz. Mintha azt mondaná neki, azt kérdezné tőle, hogy: – Hogy vagy te felöltözve kisanyám, miért nem adsz magadra? Vegyél már fel egy csinosabb szoknyát! Ezzel pedig segít, hiszen nem azt mondja, hogy hiába öltözöl nőnek, akkor is csak egy trampli, szögletes férfi vagy, egy „ügyetlenül összetapasztott gólem” (75.), hanem, hogy lehetnél jobb nő is, azt mondja, hogy a nőiség tanulható, érdemes dolgozni rajta.

4. A férfinem

A főtéma tehát a transzneműség. Kicsit távolról közelítek. Azt ugyanis nem tudom, hogy miért akar valaki női bőrbe, vagy legalább női ruhába bújni, azt viszont a magam részéről megértem, ha valaki nem érzi jól magát a férfibőrben, férfitestben, férfiszerepben. Egyidősek vagyunk Tiborral és ugyanebben a társadalomban nőttünk fel. Volna mit mesélni. Ma is döntően patriarchális világban élünk, de az a világ, amibe beleszülettünk, sokkal rosszabb volt még ebben a tekintetben. Ezt nem kell részletezni. A patriarchális világ elnyomja a nőt, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel a férfiaknak jót tesz. Nem, a patriarchális világrend a férfiakat is elrontja. A hetvenes-nyolcvanas évek teli vannak tönkrement és a családjukat tönkretevő családapákkal, megalázottakkal, alkoholistákkal, erőszakoskodókkal és öngyilkosokkal. Ez nagyrészt a múlt rendszernek köszönhető. Ha ezeket az apákat nézzük, néha olyan a kép, mintha ők is egy háborús, deformált generáció volnának. Mármost mi ennek a generációnak vagyunk a fiai (lányai). Sokan vannak a mi korosztályunkban is, akikből embert akartak faragni. Embert, értsd: férfit. Belevaló, tökös gyereket. És ez nemcsak nálunk volt így, hanem például Angliában is, erről szól Stephen Daldry filmje, a Billy Elliot. Ott bokszolni kellene járni a gyereknek, ehelyett balettozni kezd. Itt focistává kellene válnia a gyereknek, aki ehelyett verseket és női ruhákat próbálgat.

Erre a generációra is jellemző, hogy tagjai közül nagyon sokan olyan apai mintát kaptak, amivel nem lehet mit kezdeni. Mélységesen meg tudom tehát érteni, ha egy férfi fogja magát, és megpróbál kiiratkozni a férfitársadalomból. Az Inkognitóban szerintem a legjobban kidolgozott, a leghitelesebben megragadott figura nem véletlenül az apa figurája. Nem egyszerűen negatív figura, hanem igazi tragikus alak, tragikus sors. A regény azokon a lapjain a legpontosabb, legélesebb, legrealistább, amikor az apa kerül elő. Ennek ellenére persze nem mondanám, hogy a női ruhák hordásának igénye ezeknek az apafiguráknak a következménye. Ez leegyszerűsítés volna, nem erről van szó. De ez is ott van a fontos motívumok között, és ez az, amit én, épp e regénynek köszönhetően, a legjobban megértettem.

5. A kritika

Az Inkognitó a jelenkori Magyarországon játszódik (részben egyébként Pécsett) és mond is valamit a jelenkori Magyarországról.

Aki ugyanis ki akar iratkozni a férfitársadalomból, az ezzel kritikát gyakorol róla. Nem a kritika a regény szándéka, nehogy félreértsetek. Ha ezzel a szándékkal íródott volna, akkor könnyen tézisregény lenne belőle, és nem jutnánk el az ötvenedik oldalig sem. De mégis van benne kritika: például amikor hősünk fogja magát, és egy búcsúlevélben közli atyjával, hogy hivatalos úton meg fogja változatni a családnevét. Mi más volna ez, mint az apajogú társadalom szimbolikájának megsértése. Az apai családnév a vér és a becsület nemesi címere, amiből, ugye, a nők ki vannak zárva. A nevet, azt a fiú viszi tovább, az anyák azok Kovács Bélánék és Szabó Gézánék és a lányok is Kovács Bélánék és Szabó Gézánék lesznek egyszer, ha férjhez mennek. Mármost ebben az egyébként minden ízében modern, mai, kortárs regényben ilyen szép, klasszikus képleteket találhatunk. Ilyen az apa-fiú konfliktus ősi, görög, drámai képlete is.

6. Nyitja a társadalmat

Most egy kicsit személyes leszek. Tibor, illetve hát Noémi olyan ember, aki nyitja maga körül a társadalmat. Az rendben van, ha valaki New Yorkban, Párizsban vagy Berlinben él transznemű értelmiségiként, fel se tűnik senkinek. De Pécsett ez ezért nem olyan mindennapos jelenség. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Tibornak megvan az a képessége, hogy öt perc alatt jóban tud lenni akárkivel, ő afféle társasági güzü, állandóan csöng a telefonja stb. Egy példa: sok év kihagyás után tavaly év végén költözött vissza Pécsre és két hónap után már ő mutatta be nekem az embereket, itt, a saját városomban. Mindezt most csak azért mondom el, hogy lássuk, hogy ő egy egyszemélyes open society, mert ugye, nem csak Tibor ismerkedik öt perc alatt bárkivel, hanem Noémi is. Az én lelki szemeim előtt úgy szokott megjelenni Tibor, hogy megy, megy, közben folyton beszél valakihez, és eközben az előítéletek meg olvadnak el körülötte, mint a vaj a napon. Megy, beszél, észre sem veszi és egyesével nyitja meg maga körül a társadalmat. Olyan, mint azok, akik iszonyú jóízűen tudnak nevetni, és nem lehet nekik ellenállni, hiába, még ha nem is olyan jó a darab, mégis az egész színház velük nevet.

Ez érvényes a regényére is. Ha az Inkognitót valaki elolvassa, nem tudja azt gondolni, hogy ez egy perverz, hogy ez egy undorító fétisiszta, hogy ez egy taszító idegen. Aki ezt a regényt elolvassa, az azt mondja, hogy íme, itt van ez a fickó, az identitásának a kellős közepén egy nagy problémával, és próbálja magát megérteni, próbálja magát megértetni, próbálgatja a helyzeteket, hogy hogyan érezné magát jobban. De hát istenem, mi lehet ennél emberibb? Hát nem így vagyunk ezzel mindannyian? Ki az, akinek teljesen sima, bársonyos, szűzies és zavartalan az identitása?

7. Az elbeszélés érzékisége

Vissza a könyvhöz. Az Inkognitó igazából minimalista regénynek indul: erről beszéltem, amikor a jelen időréteg leírásairól, megállt idejéről, apró tőmondatos megfigyeléseiről beszéltem. De aztán egyre inkább fölforrósodik a szöveg, néhol kimondottan romantikussá és érzékivé válik. Száraz, szikár, részvétlen mondatok az elején, és sodró, forró, érzelmes mondatok ömlenek a végén. Azt is mondhatnám, hogy ez olyan, mint egy nem-váltás: férfias prózából feminin elbeszélésmódba csúszunk át. Ez persze misztifikálás-gyanús, ha úgy vesszük. Meg aztán nem igazán helyénvaló, hogy itt most a pódiumon egy férfi megmondja, hogy mi az, hogy női írás. Én, bevallom, azok közé tartozom, akik hisznek benne, hogy van ilyen, de persze ha ezt én kifejteném, akkor nyilván patriarchális azonosításokat végeznék, és ugye, arra meg senkinek sincs szüksége. Szóval nehéz kérdés ez, én azért titokban úgy gondolom, hogy van olyan, hogy női írás és ez ráadásul nem függ az író biológiai nemétől. Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című regénye például határozottan női elbeszélés, teljességgel kilóg a többi Mészöly-könyv közül, (igaz, ebben talán Polcz Alainnek is volt némi szerepe). Joyce Ulyssesének utolsó fejezete, Molly Bloom monológja pedig a női írás szakirodalmának egyik legfontosabb gyakorlóterepe. Szóval tudom, hogy óvatosan kell a kérdéssel bánni, de én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy poétikai szinten megtörténik ebben a regényben a nem-váltás.

A szöveg a legváratlanabb helyeken telítődik érzékiséggel. A porszívó behúzza magába a villanyvezetékét: „A házába visszabújó kábel végigsimítja tenyeremet.” (30.) A nem feltétlen simogatásra teremtett tárgyak simogatása visszatérő motívuma a regénynek. Az alábbi, záró idézetben a műanyag paróka érintése válik simogatássá, műszál simogat valódi haj helyett, de a simogatás akkor is simogatás. A dolog, ami kiváltja az érzést, valami igazinak a pótléka, de – úgy tűnik – az érzés attól még igazi.

„Kezdtem magam is úgy viselkedni, ahogy azt a nőktől láttam, és ahogy azt a nőktől várják. Megigazítottam a parókát, mintha a hajamba túrtam volna, ujjaimat simogatta a műanyag. Nőnek tetettem magam, és a színjáték egyre jobban felszabadított.” (85.)