Noénak szeretettel

Kérem nézzék el nekem zavarom, azt hogy előbb úgy tűnik majd hogy hadarok, aztán kiderül, hogy tényleg hadarok, vagy legalábbis elharapok egy-egy szótagot, akár az obligát pogácsát egy vernisszázson az ember, pláne, ha magyar; tehát nézzék el lámpahőm, aminek oka rutinos rutintalanságom, lévén még soha az életben nem nyitottam meg Kiss Tibor Noé Pillanatnyi hiány című kiállítását a pécsi Nappaliban 2015 március 3-án. Igaz, soha az életben nem jártam Baróton, Mošćenička Draga-n, Ostravában és a horvátországi Pulán sem – legalábbis nem tudok róla.

Nem voltam ott ezeken a helyeken, nézve Kiss Tibor Noé képeit, mégis jelen vagyok, egyfajta hiányformátumban természetesen.

Hiányformátum: ezt most control cé-control vé; úgy érzem ez még jól jöhet később.

Amikor először megkaptam a fényképeket, akkor minden képnél ott volt a fájl nevében a helyszín is, aztán ezek a megnevezések elrepültek, akár az egyik itt nem látható fénykép, amelyen madár rebben a minaret tornyával átellenben. Abba is hagyom azonnal a negatív megnyitást, amely azt taglalja mi nem látható, de ennek a fotónak a hiánya, nemlét-léte mégiscsak fontos: ez a madár volt az egyetlen mozgó lény a fényképeken. Így hiánya máris érthető. Kérdés: mi érthető abban ami nincs? Nincs madár és nincsenek referenciális fogódzók; egy ponton túl lényegtelen hogy melyik kép hol készült, a közös világuk lesz a fontos. És még inkább a fényképek készítője, aki ott van a háttérben.

Nézve Kiss Tibor Noé fényképeit az izgat egy idő után mit vehetett észre először az adott pillanatban ő. Hátravont középcsatárként. Prózaíróként. Noéként és Tiborként. „Nyílegyenes bekötőút vezetett a telepre.” – ezzel az egyszerű mondattal kezdődik az Aludnod kellene című második regénye. „Az állomás mellett háromszintes épület, mintha a töltés oldalából nőtt volna ki.” – ez pedig a napokban megjelent, sorozatnyitó tárcájának a Vagonsötétnek a kezdése: egy elemmel bővültebb mint a regénynyitány, de a nyomvonal, az epikai keréknyom hasonló. Már-már motivikus. Akár egy kézjegy – tehetnénk lábjegyzetbe.

Túl az elcsépelt kacsintáson: inkognitóban van a szerző. (Ha már itt tartunk a kezdeteknél és kezdéseknél, az Inkognitó szövegterébe ekképpen lép és léptet be: „Átlépek a küszöbön”.) Kiss Tibor Noé egyfelől leír, leképez – és ebben a kvázi-visszafogottságában még erősebben és karakteresebben van jelen mintha az egyes szám első személy modalitásában szólalna meg. Kiss Tibor Noé nem feloldódik a tárgyszerűség dimenziójában, az úgy nevezett objektív valóság világszerűségében, tekintete és hangja végig ott marad, kísér és kísért, sőt kivetül és az általa-körülötte kibontakozó-körvonalazódó tájnak, térnek, terepnek lesz érzéki pulzálása, erotikája. És humora – túl és innen az irónián. Érdekes módon én két olyan dolgot is kiolvasok-kilátok Noé műveiből, amit mások nem szoktak észrevenni, sőt azt állítják nincs belőlük egy fikarcnyi se. Az egyik a humor, a másik a derű.

Itt van például a létrás fénykép: ránézek és rögtön elmosolyodom. Ez a humor többrétegű, ahogyan a képeken is nagyon sokszor az előtér-háttér feszültsége ad dinamikát. Ahogyan egyszerűsítő címke a szerzőt szoció-írónak nevezni, ugyanúgy botornak tűnik odatenni a hangsúlyt a képeihez, voltaképpen a képsúlyt, hogy itt posztindusztriális-posztszomszédok fotókkal állunk szembe. Nem szoció, sokkal inkább antropó. Az emberi minimumról, a pillanatok maximumáról, a hiány evidenciájáról.

Valaki vagy valami mindig valamihez képest hiányzik. Megszámoltam: több mint kétszáz ablak és erkélyajtó van a fotókon, megannyi lehetőség hogy valaki belépjen a képbe, belépjen és módosítsa a történetet. Hozzátegyen és elvegyen: merthogy ezt általában egyszerre szoktuk. Több mint kétszáz ablak és erkélyajtó. És egyetlen térfigyelő kamera, ami úgy tűnik éppen a semmit kémleli és pásztázza, a semmi terét rögzíti tehát. Adja magát a következtetés és meg is adja magát: van itt még egy térfigyelő kamera, különleges létfigyelő alkalmazással, ami ebben a nagy semmiben, sőt nagy semmikben a kis mindeneket, a lehetőségeket, az eltéréseket, a színeket, a réseket fürkészi. Without Sárarany, without gazdagszegények, without pitigiccs. Ja és Budapesten még sikerült lefényképeznie egy Szüts Miklós-festményt is életnagyságban a Haller utcában, lánykori nevén Hámán Kató.

„A karmaoldást csak néhány éve engedi az univerzum” – ez a mondat szó szerint így hangzott el tegnap éjjel az egyik ezo-műsorban 2 óra 3 perckor vagy 3 óra 2 perckor, a háttérben ment, miközben az előtérben a képeket nézegettem már sokadszorra, akár egy parabolafilm nyomkereső hőse (zenéjét szerezte – ha már – Ennio Morricone). Alighanem már egészen félálomban voltam, a mondatot még gyorsan beírtam, a gépet pedig lecsuktam.

Kiss Tibor Noé fényképein pedig – melyek között akad olyan, amit inkább Tibor készített és olyan, ebből van több, amit Noé – oldódni kezd valami: a feszültség, a szegénység, a kiszolgáltatottság (ide most behelyettesíthető egy raklapnyi főnévképző). Vibráló mementói annak hogy a pillanatnyi hiányban ölt csak igazán testet az örökös mindenség.

(2015. április 3.)