Rögtön azzal kezdeném, hogy Lesi Zoltán versei nagy hatást gyakoroltak rám, ezt eddig még neki sem mondtam. A kiállítás anyagának megismerése csak fokozta a lelkesedésemet, nagyon örülök és igazán megtisztelőnek tartom, hogy kapcsolatba kerülhettem ezzel az anyaggal.

Az itt látható kiállítás Lesi Zoltán és Ricardo Portilho közös munkája. Lesi Zoltán költő és informatikus, aki már az egyik korai projektjével jelezte, hogy hajlamos a kísérletezésre, a határátlépésekre, diplomamunkájában az általa alkotott verselemző program Weöres Sándor szonettjein végzett elemzést. 2008-ban a FISZ, 2014-ben a JAK/Prae gondozásában került kiadásra verseskötete, tavaly pedig mesekönyvvel jelentkezett. Ricardo Portilho Mattos Amszterdamban és Belo Horizonte-ban tanult grafikai tervezést. A Jardim Canadá Művészeti Központ társtulajdonosa. Munkáit többek között a Cidade Gráfica, az Itaú Cultural, a São Paulo / Brazil (2014) és a 10. Brazil Grafikai Biennálé (2013) mutatta be. Ricardo és Zoli 2017-ben az Akademie Schloss Solitude

ösztöndíjasaiként találkoztak Stuttgartban, s ott hozták létre a Magasugrás fanzine-t, amely itt is megtekinthető, illetve megvásárolható. Tavaly decemberben ezzel a kiadvánnyal mutatkoztak be a Solitude-tagok csoportos kiállításán, és már ekkor megfogant bennük a közös munka, egy nagyobb szabású kiállítás terve. Ennek anyagát láthatjuk most itt.

Az alapötlet Zolié, aki az utóbbi években kidolgozott verstechnikáját fókuszálta rá Dora Ratjen személyére. A talált szövegek közül Dora Ratjen története volt az, amelyik, ahogy Zoli fogalmazott, teljesen magába szívta. Dora Ratjenről egy gyors Google-keresés alapján annyit tudhatunk meg, hogy negyedik helyen végzett az 1936-os berlini olimpián női magasugrásban. Később aztán kissé abszurd körülmények között kiderült róla, hogy interszexuális. Dora valójában Hermann, s nem nő, hanem férfi. A versekben megszólalnak a Dorához valamilyen módon közel álló vagy egyszerűen csak a történetbe belesodródó szereplők, Dora apja, Dora szerelme, Dora vetélytársai és mások, további interszexuális atléták. Nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a kitaláció. Ahogy haladunk előre az olvasásban, egyik vers a másik után, elfog bennünket a szorongató érzés, a kezdeti bizonytalanság és kíváncsiság után erősödik a gyomorgörcs. Töredékekből épülnek fel a viszonyok, a kapcsolatrendszerek, s közben a szereplők identitása is töredékes, tele elfojtásokkal, megalkuvásokkal, kényszerekkel, megoldhatatlanságokkal. Mindenki sérült.

Ezt a bizarr és szomorú képet egészítik ki a Ricardo és Zoli által készített kollázsok és asszamblázsok. Hat nagyobb méretű, titokzatos fadobozt láthatunk a falakon, annyit elárulok, hogy ezeknek még lesz szerepük Zoli performansza során. Emellett 150 kisebb plexidoboz is elkészült. Ez a forma tovább erősíti a töredékességet, fizikailag is megjeleníti mindazt, amit a versek elmondanak nekünk. A kiállítás egyébként rengeteget merített a Magyarországon viszonylag kevéssé ismert alkotó, Joseph Cornell munkásságából. A huszadik század egyik legkülönösebb művész-csodabogara teljesen kívülről robbant be az amerikai avantgarde képzőművészeti szcénába a harmincas években. Egy fotókiállítás megnyitója után Cornell elővett a zsebéből néhány kollázst, amelyek egyikén egy nő szerepelt, összevarrva a varrógép asztallal. Mindezzel olyan sikert aratott, hogy nem sokkal később már ő tervezte egy szürrealista kiállítás katalógusát, a karrierje beindult. Cornell legismertebb alkotásai a fogyatékos testvére számára készített asszamblázsok, az árnyékdobozok voltak. A dobozok ismétlődő motívumai: játékok, térképek, madarak.

Ricardo és Zoli dobozait nézve világos, hogy töredékek között állunk most itt mindannyian. Belelapozhatunk a fanzine-ba, amelyben versek és újságcikkek olvashatók. A falon fadobozokat láthatunk, az egyikben hímzés, a másikban magasugrórúd. Aztán vannak itt plexidobozok is, tele zavarba ejtő fényképekkel, sportolók, főleg atléták fotóival. Ugrik a macska, ugrik az ember. Többször feltűnik egy széles vállú, kosztümös nő, ő Dora Ratjen. Stilizált tusrajzok a péniszről és a vagináról. Minden kép, minden doboz középpontjában a test áll. Mintha ezek a fotók elkeseredetten próbálnák rekonstruálni a tökéletességet. A tökéletes mozdulatot, a tökéletes testet, a tökéletes női testet. Az ugró homorított felsőteste, a macska farkának íve, Dora Ratjen borostája.

Az egyik dobozban egy homár látható emberi karokkal, értjük a célzást. Furcsa, de miközben a megnyitószövegemet írom, a net egyik vezető topikja épp a hős homár története, amely egy kínai étteremben a saját ollójának amputációja révén tudott kimászni a forró vízből. Az étterem tulajdonosa a kommentelők követelésének engedve nem rakta vissza a fazékba a homárt, hanem hazavitte az akváriumába. Különös, de a homár vissza tudja növeszteni az ollóját, ezáltal teljes életet élhet. A homár képes rekonstruálni a tökéletes testet, de az ember ennél bonyolultabb lény, akár szerencse ez számára, akár nem. Mert hiába az orvostudomány fejlődése, hiába, hogy lassan a homárnak is lehet emberi karja, az ember pedig akár ollókat is növeszthet – az ember nemcsak test. „Jobb elfelejteni a pillanatot, amikor kiderült, / nem lehetek az, aki vagyok” – áll a versben, Dora Ratjen monológjában. Akár ezt mondta, akár nem, igaza volt.

(2018. június 9.)